Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?
Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?
Forrás: MEK
Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
Forrás: MEK
Esők után, melyek borúba vonták
A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján,
Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek
S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul:
Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
A lelkem, mint dómok arany keresztje,
Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.
Forrás: MEK
Múltamba vissza ösvény nem vezet
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.
Ki egykor új igéket felidéztem,
Most némán tűröm meddő szenvedésem.
Egy elsüllyedt világ felett
Megváltó sírom integet.
Mint a kísértetek feljárnak
Fáradt fejembe verssorok,
A régi öröm és a bánat
Sírjából éjjel felzokog.
Forrás: MEK
Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.
Forrás: MEK
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
fura kérdés, hogy mire vittem.
Dudorászva, néha morogva
láboltam a sárba, homokba,
nekidőltem, kőre ha leltem,
le-legördült – visszacipeltem
azonos rámpán Sziszüphosszal.
E napig még győztem a szusszal.
Mocorogván – csont a fasírtban –
ha időm volt, verseket írtam,
kalapáltam meg szegecseltem,
ezer évekig elpepecseltem:
ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
de legyen mind jól kifaragva.
Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
feketébbnek látom a dolgot.
Maradandó? Tán ha tucatnyi.
Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
Amiképp torlódtak az évek,
úgy szaporodtak a töredékek.
Ez az egy is, bárha vitézül
cihelődik, el sose készül:
nekifogtam húsz kerek éve,
s lőn újra meg újra letéve,
belekaptam, majd odahagytam,
kuka lap-topként le-lefagytam,
(kire rákapcsolva az áram,
s vakon ümmög egyre magában).
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
araszolgatok csak a ringben.
Csuda tán, ha letépve az ingem?
Csupa bunda a meccs ma szerintem.
Köreinket rójuk e hajszán –
beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
jogosítvány, csekk meg adatlap,
árcédula, számla, bizonylat,
bankkártya, személyigazolvány –
zsebeim végleg ha kigazolnám,
leshetnék holmi Csepű Palkók,
hova tűnt rólam a vonalkód!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
nini – fürkészem – hova lettem?
S hol a tűz, a hajdani, büszke?
Feketéllik szerte az üszke.
A malom még jár – csikorogva,
de a molnár rest a dologra,
s noha úgy tesz, mint aki őröl,
az a lángliszt nem fut a kőről,
– nono! mintha búza se volna? –
csak a kőpor hull meg a korpa,
nosza, láss neki, szedd a csuporba,
vagy az irhád vidd a pokolba!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
sok az árnyék. Félrelegyintem –
s a tekintet újra meg újra
beletéved az éj-alagútba.
Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer
sikerét is éli kudarcként.
Sötétre avul az önarckép.
Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
Várjuk, mire fut ki a végszó.
Veres alkony száll le a házra,
de az üdvösség elodázva.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
kusza bajszom megpederintem.
Fanyarul kanyarulnak a strófák.
Hova, meddig tart e valóság?
Megy-e még a parázzsal a játék,
ha a hév vas a markodon átég?
S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
Magamért, jaj, mást ne okoljak!
Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
aki megbékítne magammal.
Ha megérem, tán vigaszágon
e veremből felvisz az álom.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
ami volt s van, körbetekintem.
Favirág hull, szirma lehamvad,
de kikelnek alatta a magvak
növekedve és sokasodva.
Ne siess hát. Várj a sorodra,
s vélt sebeid már ne vakarjad.
Cseperednek a kicsi sarjak,
s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
Hol a társad? Itt van: öleld meg,
s a rigóknak lesd ki a röptét,
ha csak estig tart az öröklé.
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kívánok jó utat s jó egészséget.
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja, hogy: „csütörtök, péntek”,
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
(1852)
Forrás: MEK – Arany János összes költeményei
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!…
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!…
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…
Forrás: MEK – Ady Endre összes versei
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei
