https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Péter Erika – Nekrológ egy diófáért

    Hiányzol.
    Ott álltál kortalan,
    ősz végén
    szürkén, lombtalan,
    seszínű
    panelházak közt,
    szeretet-
    szomjasan.

    Hallottam
    fűrésznek zaját,
    test-törzsed
    hulló robaját.
    Alattad
    az avar nyögte
    búcsúzó
    sóhaját.

    Tegnap még
    srácok öleltek,
    zöld diót
    ágadról vertek.
    Csavargók
    árnyas ölednek
    hűsében
    hevertek.

    Keresnek!
    Fekete rigók!
    Madarak!
    Fészket kutatók!
    Csonthéjad
    rejtett termését
    csókolni
    akarók.

    Lehettél volna
    tudás almafája,
    Hippokratésznek
    óriás platánja,
    Tessedik akáca,
    szerelmes Árgyélus
    tölgyfa-koronája!
    Lehettél volna!

    Diófa voltál.
    Most üres a helyed.
    Fűrészpor takarja
    haldokló gyökered.
    Mi lesz majd belőled?
    Koporsó vagy oltár?
    Én köszönöm neked,
    hogy diófa voltál!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.
    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Hajnali csók

    Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
    s sóhajba halnak az éjjeli szók,
    vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
    s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
    leszáll a csók,
    a hajnali csók.

    Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
    fázó derű, hajnali kósza titok.
    Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa,
    fáradt gyönyöröknek lángraszítója
    a csók, a csók,
    a hajnali csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christina Georgina Rossetti: Emlékezz

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
    a hallgatag országba érkezem,
    s nem foghatod meg többet a kezem,
    és nem fordulhatok el tévedezve.
    Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
    s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
    csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
    késő tanács, imádság, minden eszme.

    De ha felejtesz, s aztán valahogy
    emlékezel reám, ne búslakodj,
    mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
    nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
    százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
    semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az utolsó részlet

    Részletekben halok meg: érzem.
    Talán egy kissé gyorsan éltem,
    Vagy a szívem volt kissé nagy tán
    És hogyha megtelt néha adtán,
    Csupán az élet pillanatján,
    A perc üdvén csüggött a lelkem…

    Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
    Csalóka álmok léha bábja
    Nyűgként minek jön a világra?…
    Kinek nem kell a tucat-élet,
    Egész szépen aludni térhet,
    Ha elhamvasztja önnön lángja,
    Ha nincs tüdője s nincs több álma…

    …Ablakomon beárad fojtón
    A ködös ősz hűs levegője…
    Kinézek: egy szemetes udvar,
    Középen egy pár cserje nőve.

    A lomb, levél lehullott régen…
    Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
    Mégsem adott túl még a cserje,
    A többi már a sárba verve…

    Azt mondják, hogy így ősszel olvad
    A lélek át az elmúlásba,
    Az elfonnyadt ifjú arcokból
    Ilyenkor lesz halotti lárva,
    Ilyenkor lesz múlttá az élet…

    Engem nem köt semmi ígéret,
    A nagy mindegyre esküszöm már,
    Óh, de az az utolsó részlet:
    Attól, csupán csak attól félek…

    Ha feltámadnak mind az álmok,
    Ha fölkeresnek mind az árnyak –
    Óh, e rémes elszámolásnak
    Órájától reszketve félek!

    De, hajh, az örök csendes éjet
    Nagy kínnal kell megérdemelni:
    És én meg fogom érdemelni!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Halál

    Nem az a halál a valódi,
    Amit az orvos igazol.
    Előbb hal meg az ember,
    Maga sem tudja mikor.

    Azt érzi egyszer: a földön
    Nem leli nyugtát, se helyét,
    Fájdalmasan megszokott már,
    Bármerre néz is szerteszét.

    Úgy jár útján, mély közönnyel,
    Akár az óramutató,
    Teljesíti szürke sorsát,
    Mint rózsa mellett a karó.

    Lelke mindinkább nyugtalan,
    Vergődik már csak idelent.
    Nincs a földön hová szálljon,
    Megkeresi a végtelent.

    Ott tölti minden idejét,
    Meghalt a föld számára már.
    Ez a halál a valódi,
    De e halál, nem is halál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja
    gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
    minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: www.eternus.hu – Dsida Jenő versei

  • William Butler Yeats – Ha ősz leszel s öreg

    (Csillag Tibor fordítása)

    Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
    s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
    lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
    pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

    Hányan szerették jó kedved sugárát,
    s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
    de én zarándok lelkedet szerettem
    és változó arcod szomorúságát.

    S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
    suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
    a Szerelem, suhan a hegy fölött,
    s elrejti arcát fátylas csillagokba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig