E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
S a zuzmara, a zordfényű palást,
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.
Forrás: Lélektől lélekig
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…
A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.
Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!
Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
— nem része az egésznek.
Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.
Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.
Ó, érettsorsú, árva férfi,
ki lápok lángjait űzted rohanva
s már-már elérvén, húnyni láttad
s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
Te harmincéves férfiarc,
sokat tudó, öregedő,
leheld vakká tükreidet, ne lássék
titkod a sok finom redő.
Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, – –
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed.
Forrás: Lélektől lélekig
Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Vékony, kékkötésű könyve
mellé esett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.
Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.
Irén szétnézett, mint aki nem érti.
“Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
Irén megrémült. “Jézusmária,
maga kicsoda”? “Az erdész fia.”
Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nem soká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.
A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
“Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”
Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.
Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”
S a fagyos úton elhangzott a lépte.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik…
Forrás: Lélektől lélekig
Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
végigdördül még egyszer rajta,
finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
miért nem ér földet a lábunk?
A sötétség tágranyitott ajtaja
előtt apró sugárrongyok libegnek,
minden elmúlik, és mi elalszunk.
Ébredésünk ágyát idegen virágok
illatozzák, idegen lesz az
ének és a tengerek arca.
S nem emlékezünk egymás nevére.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.
De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.
Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.
Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.
Forrás: Arkanum
Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
mint ízes alma szeptemberi fán.
Nem kell a játék, sem a régi verseny,
lelkem erős bort s tompa fényt kiván
s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
s békét, milyen a fektető diván
s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
összhang ragyog a homlokán s a mellén.
Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
hullámaiddal folyjál szét remegve
s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
Lassan készülj el, szépséges, komoly
nagy költemény, magadat szövögetve,
soronkint nőve csak naponta, hogy
megfontoltan és bölcsen gazdagodj.
El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
tünékeny ábra, ideiglenes
s ha volna is a szenvedélyben fenség,
elég volt már s többé nem érdemes:
multtal babrálni oly könnyűnek essék,
mint hózimankós este kellemes
szobában ülni, míg a tűz leroskad
s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.
Így énekelj egy drága gyermekév
muskotály-ízű, serdülő szakáról,
melyet megölt a fagy, kiölt a hév
s tőlem időtlen messzeség határol.
Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
mely zöld homályba ringat, jó a máról
levenni gondjainkat s hajdani
tisztább vizek felé pillantani.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők –
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.
Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.
Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a “Szűzimája” és a “Für Elise”
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!
A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.
Jézus kiált fennszóval: – Éli, Éli,
lamma sabaktani! – Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. – Ne menj! –
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki “hármunk közt a legnagyobb”,
anyuska is legföljebb huszonhárom.
– “Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!” – írja nagymama.
Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart –
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.
Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.
Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.
(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)
Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
– Él! Él! Halljátok, él! – sikoltja most a
boldog igét és elalél. – Vizet! –
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés – Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
…S még mennyi emlék!… Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
– Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! –
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)
Öcsi száguld a láncos kút körül.
– Gyű te! – csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel – senki meg ne lássa, –
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.
Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: – Indul a vonat
s az a kölyök sehol! – Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.
A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
– Fiam! Fiam! – felém tárult kezek…
A sok riadt szem rettegést palástol…
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.
Forrás: Arkanum
