Az a barátság, amely megszűnt, igazában nem is létezett.
Forrás: Szeretem a verseket
Majd az idő – mondjátok részvevőn,
mióta így maradtam itt magamra.
Csodálkozom: nem néztek ősz hajamra?
S nem gondoljátok, hogy nincs már időm?
Forrás: Lélektől lélekig
(Farkas Árpád fordítása)
Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárok.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé,
És elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva a nedves
kérget vérezem, út, fény, fák,
bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mennyi élet, mennyi sors,
jutott a földön,
mennyi kósza gondolat,
amíg versemet költöm.
Volt boldog gyermekkor,
volt szárnyaló remény,
voltak lángoló szerelmek
ifjú korunk egén.
Mennyit vágytunk utunkon
a szépre, a jóra,
mennyi álmunk volt, ami
soha nem vált valóra.
Forrás: Szeretem a verseket
Nem lesz ott velem
majd azok közül,
kiket szerettem
és elhagytam,
akit imádtam,
s elhagyott,
vagy kit megbántottam,
s nem kértem bocsánatot,
– tán megbocsátott
nekem, ha tudott –
abban az utolsó,
fájdalmas pillanatban,
mikor mennem kell
e Földről.
Forrás: Lélektől lélekig