eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz
Forrás: Lélektől lélekig
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Forrás: Lélektől lélekig
Megyek. Omló hajad zápora elkísér még,
s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj –
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!
Egy lomb szédülete! – De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.
Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
míg ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében míg arcod elmerül.
És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenül
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kísértsen odalent.
Pilinszky János fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.
Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.
Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
Forrás: Szeretem a verseket
Ó, ifjan hányszor lestelek,
Vígan, bízón kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion…
És lehúnyt szemmel híttalak,
Te testtelen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te…….. és drága szél,
Mellem remegő függönye
Hányszor dagadt…
Éji mámorban lestelek,
Hűs erdőkben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok…
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…
Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha… vér
…… feltör, és ajkamig ér
…….. bíbor iszap
……….. kicsap.
Lehúnyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között…
Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?
Forrás: Lélektől lélekig
Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.
Szeresd, örülj neki.
És, ha tűnik,
veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,
Forrás: Lélektől lélekig
Még nincs vége a télnek,
Még nem halkul az ének,
De már erőlködik a nap,
Visz a lendület, hajt tovább,
És ha senki nem hallja meg imád,
A remény mindig erőt ad.
Még űzzön a tűz, az örök,
Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
Lassan felszáll a pára,
Nem tudod, mit hiszel,
Mondd a jósnak, mit viszel?
Boldogságot jósolt mára.
Szikrázó nő, de hamisan kacag,
A másnap reggel mindig vacak,
Kellett ez Neked?
A hazugság az égbe emel,
Hát senkinek sem hiszel?
Hogy más vagy, észre sem veszed.
Peregnek a percek, még gyorsabban,
És ha szíved ütemre dobban,
Még, még énekelj,
És ha a viharszemű lány sír,
Lelket facsar, ahogy csak bír,
Nem tudod, hogy mit felelj.
Térdig ér a hó, meg a szemét,
Vedd hangosabbra a zenét,
Hunyd le két szemed,
Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
Ki emlékszik még a kimondott szóra,
Ki tudja majd neved?
Tengerparti homok ropog halkan,
Elmerül a nap, az utolsó dalban,
Még lelkemben élsz,
Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
Egyszer csak nem veszed észre,
Ugye már nem félsz…
Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
A hajó nem vár,
A szigetről maradt egy kép,
Bár az egész csak emlék,
Örökké magába zár.
Forrás: Lélektől lélekig
!
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
Forrás: Lélektől lélekig
Kezdek apránként
beléd habarodni.
Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
Kezdem megszokni. A melletted-valót.
Nem mintha a homály kitisztulna:
a tél kútjai feneketlenek,
zártak és légmentesek.
Nehezemre esik megérteni mosolyod,
hogy miként lehetsz eleven
és akaratos akkor, amikor.
Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
válaszod.
Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
Közös kertben, egymásért virágozunk.
Tested telt érzékisége váza.
Színültig töltöm gyengédséggel.
Csókollak csupán,
s máris kapatossá tesz az emlék –
de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
túlsó-fertályát virítja felém.
Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
mennyire keserű
a leselkedő halál, a hátralevő élet…
Úrrá lesz rajtam a nesztelen
zokogás.
Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
Végtelennek tetsző éjszakák.
Forrás: Lélektől lélekig
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Forrás: Lélektől lélekig
