Címke: elmúlás

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.

    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.

    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.

    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.

    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.

    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Arany és kék szavakkal

    Miképen boltíves,
    pókhálós vén terem
    zugában álmodó
    középkori barát,
    ki lemosdotta rég
    a földi vágy sarát
    s már félig fent lebeg
    a tiszta étheren, –
    ül roppant asztalánál,
    mely könyvekkel teli
    s a nagybetűk közébe
    kis képecskéket ékel,
    Madonnát fest örökké
    arannyal s égi kékkel,
    mígnem szelíd mosollyal
    lelkét kileheli:

    úgy szeretnélek én is
    lámpásom esteli,
    halavány fénye mellett
    megörökítni, drága,
    arany és kék szavakkal
    csak Téged festeni,
    míg ujjam el nem szárad,
    mint romló fának ága
    s le nem lankad fejem
    a béke isteni
    ölébe, én Szerelmem,
    világ legszebb Virága.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Tavalyi szerelem

    Emléke visszacsillog
    s olykor arcomra tűz,
    arcomra, mely fakó
    s elmúlt évekbe néz.
    Fényes volt, mint a csillag,
    forró volt, mint a tűz,
    fehér volt, mint a hó
    s édes volt, mint a méz.

    Még néha visszacsillog,
    de már nem bánt, nem űz,
    enyhén simogató,
    mint hűs, testvéri kéz:
    Lehullott, mint a csillag,
    elhamvadt, mint a tűz,
    elolvadt, mint a hó
    s megromlott, mint a méz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Száraz ág

    Szép, lankadt novemberi gally,
    jó bánat tiszta, lassú míve,
    kiről levált a röpke raj
    s alatta hajló, száraz íve
    maradt hűs, haldokló kezeknek,
    magánnyal dús és koldus ág,
    melyen csak emlékek rezegnek:
    elvégezett szomorúság! –

    miért vettelek észre ma
    talán először életemben,
    mint sokszor elhadart ima
    szavát, amely az értelemben
    tartalmat nyer és felvilágol?
    Miért nincs más rajtad kívül
    szememben ebből a világból,
    mely elsötétül és kihűl?

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)