Címke: elmúlás

  • Emőd Tamás – Szilveszter

    A város alvó szíve úgy üt,
    Mint egy öreg, zenélő óra,
    Csukott csárdák ablaka csillan
    És fény szitál a téli hóra:
    Miatyánk légy velünk.

    A ködön át lompos, nagy árnyék
    Surran sötéten, suhog lustán –
    Urak, úrfiak, lump diákok,
    Éjféli szél kószál az utcán;
    Miatyánk légy velünk.

    Holdas fény hull a ház falára.
    Kong egy harang. Mivégre kongat?
    Ma éjjel éber minden élet,
    Holnap szomorú lesz a szombat:
    Miatyánk légy velünk.

    Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
    Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
    Keresztet vet a kassza hölgye,
    Fakó füst szárnya leng felettünk…
    Miatyánk légy velünk.

    Tavalyi bor, tavalyi mámor
    Kifogy lassacskán, búsan, békén,
    Vörös lámpák és sárga lángok
    Lobognak lenn az utca mélyén –
    Miatyánk légy velünk.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Arany János – Év utolján

    Kifelé az évnek a szekere rudja,
    Pályáját a nap is csak robotban futja,
    Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
    Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

    Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
    Megelégedtem már sovány böjteiddel;
    Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
    Kívánok jó utat s jó egészséget. –

    Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
    Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
    Mely hiába mondja; hogy: „csütörtök, péntek”,
    Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

    Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
    Legalább nem esett életemen csorba:
    A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
    Legalább nem hagyja lyukasan a földet.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • William Blake: Az őszhöz

    Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
    Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
    Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
    S hangold vidám sípomhoz hangod, ó, hadd
    Libbenjenek az év leányai!
    Virágok és gyümölcs dalát dalold.

    „A kis bimbó a napra tárja kelyhét
    És szerelem fut remegő erében,
    Száz virág ring a reggel homlokán és
    Dúsan virul az este fényes arcán,
    Mígnem a füstös Nyár dalába fog
    S fejére tollas felhő hint virágot.

    Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
    Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
    Kóborol vagy a fákra ül s dalol.”

    Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
    Majd megborzongva felkelt és a dombok
    Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.

    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.

    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.

    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.

    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.

    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Arany és kék szavakkal

    Miképen boltíves,
    pókhálós vén terem
    zugában álmodó
    középkori barát,
    ki lemosdotta rég
    a földi vágy sarát
    s már félig fent lebeg
    a tiszta étheren, –
    ül roppant asztalánál,
    mely könyvekkel teli
    s a nagybetűk közébe
    kis képecskéket ékel,
    Madonnát fest örökké
    arannyal s égi kékkel,
    mígnem szelíd mosollyal
    lelkét kileheli:

    úgy szeretnélek én is
    lámpásom esteli,
    halavány fénye mellett
    megörökítni, drága,
    arany és kék szavakkal
    csak Téged festeni,
    míg ujjam el nem szárad,
    mint romló fának ága
    s le nem lankad fejem
    a béke isteni
    ölébe, én Szerelmem,
    világ legszebb Virága.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Tavalyi szerelem

    Emléke visszacsillog
    s olykor arcomra tűz,
    arcomra, mely fakó
    s elmúlt évekbe néz.
    Fényes volt, mint a csillag,
    forró volt, mint a tűz,
    fehér volt, mint a hó
    s édes volt, mint a méz.

    Még néha visszacsillog,
    de már nem bánt, nem űz,
    enyhén simogató,
    mint hűs, testvéri kéz:
    Lehullott, mint a csillag,
    elhamvadt, mint a tűz,
    elolvadt, mint a hó
    s megromlott, mint a méz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Száraz ág

    Szép, lankadt novemberi gally,
    jó bánat tiszta, lassú míve,
    kiről levált a röpke raj
    s alatta hajló, száraz íve
    maradt hűs, haldokló kezeknek,
    magánnyal dús és koldus ág,
    melyen csak emlékek rezegnek:
    elvégezett szomorúság! –

    miért vettelek észre ma
    talán először életemben,
    mint sokszor elhadart ima
    szavát, amely az értelemben
    tartalmat nyer és felvilágol?
    Miért nincs más rajtad kívül
    szememben ebből a világból,
    mely elsötétül és kihűl?

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com