https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

    Milyen beteg – szinte köhécsel
    ez a rozsdamart délután
    s a béna fák tátogva nyúlnak
    az ég a fény után

    tátogva, mint akváriumban
    a tépett pikkelyű halak:
    várva, hogy a zord plafonon
    átsüt talán a nap…

    Csak egy pillanatra törné át
    acélburkát az őszi Nap:
    úgy hullna alá a rozsda, mint
    az öreg vakolat

    s micsoda pírral égne a város!
    s hulló hajuk kibontanák
    a körút koldus leányai,
    a járdaszéli fák.

    Csak pillanatra… de nincs vigasz.
    Vacognak a sikátorok
    s a morcos Ég esőt jósolva
    szakállába morog.

    Fénytelen múlik el napunk! Már
    setteng az éj az ormokon
    s a nyögő ágakat belepi
    az estéli korom.

    Haldokló ejti úgy le karját,
    ahogy aláhull most a galy,
    Sóhajt a város – s a Földeken
    szárnyra kél az avar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ronsard: Szonett, Heléna számára

    Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
    tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
    dudolva verseim, mélázón mondja majd:
    Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…

    S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
    el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
    nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
    akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

    Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
    mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
    Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,

    s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
    ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
    éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy magános lovas

    Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
    Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
    Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.

    Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
    Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
    Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,

    Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
    Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
    S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
    S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
    Nem tudja, nem felel…
    S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
    Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

    Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
    Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
    Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
    És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
    Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Zelk Zoltán: Mert így igaz

    Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
    nem tudják, már járni tanulok
    megadóan, Isten oldalán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Este

    Most fogja meg vagy most engedi el
    kezem az Isten?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

    Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
    ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
    A lelkedet csűr-szélességre tárd
    és kéve-számra szedd a napsugárt.

    Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
    ha arany küllőt vet a horizont,

    s ott is, hol késő délutánokon
    még megragyog fémsárga lombokon.

    Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
    és szűkre fogja szemhatár-köröd.

    S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
    s évmilliókig nem lesz sugarad.

    Forrás: a mellékelt verses kép

  • Guillaume Apollinaire: Búcsú

    L’Adieu

    Letéptem ezt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott
    E földön többé sose látlak
    Ó idő szaga hangaszálak
    És várlak téged tudhatod

    Vas István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A finále

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A Semmi álma

    Elszenderült a Semmi
    És azt álmodta, hogy Valami lett,
    S az a Valami – én vagyok!

    És azt álmodta, hogy a messzeségben
    Előttem egy szent Cél ragyog,
    Egy ismeretlen Cél,
    Amely felé megyek, megyek…

    És jönnek szembe utasok
    És kérdeznek: honnan jössz?
    És felelek rá: nem tudom!
    És kérdeznek: hová mégy?
    És felelek rá: nem tudom!

    Lopódzva jő az Alkony, –
    Lilába olvadnak a zöld mezők
    És szürkébe a kék hegyek,
    És én fáradtan, csüggedt fővel
    Megyek, megyek!… –

    – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Pannón ősz

    Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
    s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
    Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
    roppant hervadást, de nem keserít,
    és nem bánom, hol végzem utamat.
    Nem értem a világot; azt hiszem,
    nincs célja; – mért is volna? – és ami
    értelmet magam képzelek belé,
    sose több, mint maga a létezés.
    Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
    torkából még az augusztus rikoltoz
    s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
    egy a születés és az elmulás,
    mintha csak ruhát cserélne a
    Föld, mintha a csere volna csak örök…
    Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
    hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
    ős legendákra tanítja az erdő
    figyelmes bokrait és századok
    óta köztünk kisértő szellemek
    fájdalmát-örömét mesélgeti…
    Ősz van!… Az évek szele csöndesen
    hordja a sírokra a feledést…
    Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
    egymáson a tó hullámai… De
    fáradhatatlan felhők görgetik
    az égen lomha lavináikat…
    Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
    szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
    sziklasötét barlangja hűvöséből
    előbúvik a szakállas szatír
    s a napsütötte pannón dombokon,
    barátként mellém heveredve, némán
    hallgatja az öregedő napok
    lombzörgető, fáradt lépéseit.

    Forrás: Lélektől lélekig