Üdvözlet neked, te, szegény,
a búsképű költők
halhatatlan bandájában is elárvult!
Lángoló méhkas volt a melled
s viola-légbe épített
kastély a koponyád.
Meghajigált az Isten tulipánokkal,
nárciszokkal,
dobtad volna vissza kővel,
betyár-baltával,
ólombottal –
remény szegénylegénye,
sárga viasz-király,
a földönfutó füst volt a te országutad.
Feküdtél rózsalevelek
alá,
hová nem folyhatott be vér,
hová a hóhér
nem dughatta el kardját.
Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
s a jövő indult világgá
a fűszálak a hegyén.
Tündérek és diákok poétája,
somogyi kanászoké!
hiába volt szép, bársonyos beszéded:
hamvas folyóid a pokolba folytak
és gyöngylepkéid
sírokra petéztek.
Se haza,
se király,
se szerelem,
csak a megváltó láz
s a Holdba fölszálló test
uralta a világot, mint az Isten.
De az is elveszett, szétszóratott.
Fekszel, csitíthatatlan halott –
Kár volt várnod boldogabb korokra,
korán meghalnak,
akik várakoznak.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
