https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Lyn Lifshin: Hova tűntek

    a hangulatos vidéki
    esték, a bőrödre
    tapadó hó,
    a fenyvesek sötétje.
    Álmaimon
    más légzése
    szűrődik át,
    csuklóm fölött
    régvolt éjszakák
    takarói lengnek.

    Vízesés voltál
    ablakomból, szerelem,
    duzzadó víztömeg,
    nekifeszült
    és szerteáradt,
    őrjöngve, mint
    egy vadállat, mi
    egyszerre vonz s taszít.

    Elenged a szám,
    fiókban őrzött
    arcodhoz többé
    nem szorítom,
    elengedhető mind, amit
    akartam, ami lett,
    gyűlnek bár markomba,
    mint jégkristályok,
    tudom jól, senki emberfia
    meg nem őrizheti őket.

    (Oravecz Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: A tél dicsérete

    Rózsáival bódított a nyár,
    gyümölcseivel traktál az ősz,
    de csontkamrájának derűs egyszerűségével
    legszebb lesz a tél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Walter de la Mare: Mindenek múlása

    Nagyon öreg az erdő;
    s ha március szelén
    pattantja bimbait
    a kökény,
    szépségük oly öreg –
    Óh, tudod-e mily
    vad századokba nyílik
    vissza a gólyahír?

    Nagyon öreg a patak;
    s a csörge víz, amely
    azúr egek hidegen alvó
    bérceiről indult el,
    annyit jött-ment, tapasztalt
    volt-nincs utakon,
    hogy minden cseppje bölcs,
    mint Salamon.

    Nagyon öreg az ember;
    álmaink édeni
    meséivel Éva üzen
    s a csalogányai;
    életünk: susogó pillanat
    s ha napunk elköszönt,
    amaranth-mezőt terít szét
    az álom és a csönd.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • Keresztury Dezső: Mélyülő örvény

    Az évek múlnak, s múlhatatlan
    nyomuk bennünk marad;
    életünk bomlik s bonthatatlan
    örök-egy pillanat.

    Súgta, mondta, zengve dobolta
    a szívünk, hogy szeret;
    mint vad láng lobogtatta volna
    életem életedet;

    S ha egymást meggyötörni vitt a
    dúlt vér, tépett ideg,
    kéz szó fordulva csapott vissza,
    magát sebezve meg.

    Kín, szenvedély kiforr, letisztul,
    elnémul s névtelen
    van, mint a lét, mely létezik, túl
    szavakon, tetteken.

    Az évek múlnak s múlhatatlan
    nyomuk egymásba vész.
    Életünk bomlik s bonthatatlan:
    együtt csonka-egész.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Januári rokokó

    Fázik a kéz, az arc is didereg,
    csontom északi oldalát zuzmó lepi.
    Most fordul észak felé január,
    jeges úton kopognak körmei.

    Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
    a befagyott Duna táncpallóján
    szökdelnek, mint Csokonai
    ugrós dámái farsang napján.

    Csapong valami kóbor zene is
    a túlvilágról, karcos rokokó –
    a Margit hídról ellátok odáig.

    A szökdelő vonókra most kezd hullni
    a hó, a hó, az elkárhozó hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vállat vonunk

    Kis csemetefa satnyul az uccán,
    a ház előtt.
    Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
    Este, amikor senkise látja,
    kilopódzom hozzá börtönömből
    s melléje lépek.

    Nyirkos szelek hátán lovagolva
    zörgő levelek menetelnek…
    A szomszédéknál veszekedés van;
    nyárikonyhájukból keserű füstöt
    csap ki a szél.
    Messziről harangoznak.

    S mi csak állunk az értelmetlen estben,
    mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
    Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
    kicsit közömbösen:

    Meghalunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Fairtás

    Télen is milyen szomorúan
    szépek a fák – nem érezik,
    haptákoló fejszéken túlnan
    írmagjuk is elvérezik.

    Csupasz bőrrel, a fehér börtön
    mélyén is, bárhogy havazik,
    – hó, nyaktiló csusszanva döndül –
    nem tiltakoznak tagjaik.

    Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
    Csak belül, a rácsoló üreg
    erein kopog a begöncölt
    láng, a tititás rügyek.

    Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
    földre. Mint mind, ki halni él.
    Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
    kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A fecskék

    valamivel most könnyebb,
    lepattant a vasabroncs szivemről,
    sétáltam kint, a fák alatt,
    lestem a halakat a tóban,
    figyeltem a különféle, apró madarakat,
    szarvasok nyomát nézegettem,
    mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
    egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
    ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
    a fecskék röptében gyönyörködtem,
    mintha először vagy utoljára látnám
    cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
    ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
    ideges, kusza rajzolatot a porban,
    és mégis, akkor már az se bántott,
    csak sajogva együtt rángott, harcolt,
    ujjongva velük szárnyalt a szívem

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig