Címke: elmúlás

  • Várnai Zseni: Szegény öregasszony fohászkodik

    Mindenem fáj, a vénség rágja testem,
    hideget érzek, s szinte vak vagyok,
    bőröm lötyög, akár az üres tömlő,
    s kóválygó fejjel lassan baktatok.

    Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,
    mikor már minden szerszám elkopott,
    ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz
    ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.

    Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,
    semerre sem találom nyughelyem,
    süket füleim zúgnak, sustorognak,
    s a régi dolgok játszanak velem.

    E fonnyadt test valaha hófehér volt,
    s mellem, akár a birsalma: kemény,
    ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,
    öreg csontom sajog csak a fekhelyén.

    Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,
    akár egy rég beomlott sírhalom.
    Valamikor két gyöngysorral kacagtam,
    és hangom csengett, mint a cimbalom.

    Szerelmes voltam, engem is szerettek,
    asszony lettem s lesírt a sok gyerek,
    Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,
    elfáradtam, és már csak szenvedek.

    Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét
    nem pattant többé, és csak tűzre jó,
    úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt
    a bőséges, meleg életfolyó.

    Gyümölcs nem érik már a holt faágon,
    zörög, csörög, ha fú a téli szél,
    akárha régi csontváz éji órán
    kísértetes, halotti táncra kél.

    Így látom, ha óvatlan pillanatban
    tükörbe nézek és rádermedek
    a szörnyű képre, mit arcomra írtak
    csúfondáros, gonosz szellemkezek.

    Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,
    mintha álarcot nyomtak volna rám,
    ó, Istenem, sírjából ha kilépne,
    nem ismerne meg édesanyám.

    Jobb lenne már nékem is elpihenni,
    aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,
    leffedt csoroszlya-vénségem utálják
    a mostani cicomás némberek.

    Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,
    bizony, mert minden dögrovásra jut,
    de Istenem, előtted nincs különbség:
    tárd föl nekem a mennyei kaput.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Későn érkezem

    Hogy hazatértem egy-két éjen át,
    hallottam még a csalogány dalát:
    s hogy harmadnapon örömváró füllel
    lestem hangját az énekes bozótnak,
    a csalogányok némák voltak!
    A tavasz végdala jutott nekem –
    ez életem!

    Mikor engem ringatott a karján,
    nem volt fiatal asszony már anyám,
    s hogy nőttem, gond és teher tért a házhoz,
    anyácskám gyakran így szólított engem:
    „Vigaszt keresek nevető szemedben,
    ifjúságom búcsúja vagy nekem,
    én gyermekem.”

    Gyerekléptekkel sok oly házban jártam,
    melyben azóta csend s magány van.
    – Sok olyanba, mely már aludni készül,
    udvaraikba víg virágok keltek,
    melyek nevei nótát énekeltek:
    százszorszép bokor – égő szerelem
    nyílott nekem!

    Hosszú uzsonnák a hársfa alatt
    megrövidültek. Az idő halad.
    Nappal eloszló tarka pipafüstben,
    kiket kertünkben együtt ülni látok,
    megöregedtek mind a jó barátok –
    újak nem jöttek. Ím, megértem, –
    egy kedves világ végét értem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Mélyek a kutak

    Mi lett belőle, istenem, mi lett?
    Én nem tudom. Hiába kérditek.

    Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
    órák peregnek, erdők zengenek.

    Csak azt tudom, hogy mint a gondolat,
    vágtatnak az örök kerékfogak.

    Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély,
    s rengő öbölbe zeng és sír a szél.

    Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
    és mély az élet, mélyek a kutak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Néma rekviem

    Temetem az időt,
    mögöttem évek síremlékei.
    Csak az jön tovább velem,
    amit a lélek szívott magába,
    aminek rezgései dalok
    vagy síró sóhajok,
    ütemet adnak, dallamot.

    Vagyok, aki vagyok:
    túl a látható világon
    én, a határtalan álom,
    ábrándos vándor,
    aki nem lelte helyét
    a kék ég alatt sehol,
    mert fölébe vitte a tűz,
    ami bensőjében lángol,
    fölébe, ahol a hajnal ébred,
    ahol a csend is dallam,
    s a fények titkot mesélnek.

    Hallgatom, hallgatom
    feszülten, sóvár áhítattal
    a dalt, lesem, fürkészem:
    ki üzen vele? És hol van a part?
    Hol pihenhet meg az
    ábrándos vándor?
    Hol oldódhat fel,
    időn túlhaladva?

    Nincs válasz, csak a csend
    rejtőzik a dalban.
    Csak a csend, a néma ének,
    amit betemettek az évek,
    mégis mindig feltámadnak,
    s a hajnalról mesélnek!

    Egyszer elfogy az idő,
    csendben elporladok.
    Voltam, aki voltam,
    vagyok, aki vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Leány

    Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
    ki ittmaradtál vélem egyedül,
    leányos bánat – vérszegény és halvány,
    légy regemondó szebb idők felül.

    A bánat: az leány. Leány: a bánat.
    És lány az anyja, az öröm, a csók.
    Légy mása most szép és gonosz anyádnak,
    ki tégedet – és engem – elhagyott.

    Letört apád szeresd. És ülj szegényes,
    magányos abroszomhoz bús ebédhez,
    s legyen szavad futó anyád szava.

    Ártatlan álma bűnös életemnek:
    vezess, vezess. És én is majd vezetlek,
    mint tiszta lányát egy deres apa.

    1910

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Időtlen naptár

    A múló napok lelkét Te kivetted,
    és múlhatatlan keretekbe tetted.

    És írhatnék már évet akárhányat,
    a te naptárod nem lesz halaványabb.

    Eshet a húsvét későbben, korábban:
    ott lesz a Te Golgotád bíborában.

    Nyílhat bármikor a pünkösdi rózsa:
    a szíved vére nem kopik le róla.

    Lehet hétfőn vagy szerdán a karácsony:
    nekem nélküled nincs diós-kalácsom.

    Éltünk fonalát a Párka hadd szője.
    Az elmúlásra mi gondunk nekünk,
    Testvér, Időtlen Naptár készítője?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Huszta Irén: Mondóka

    Tó vize csobban
    Nap tüze lobban
    Szívem a víz
    Lelkem a tűz

    Napra ha nézek
    Máris elégek
    Lángja lobog
    Szíve dobog

    Holdra ha látok
    Sújt ver az átok
    Lélekölő
    Éjszaka jő

    Vízbe merülten
    Égve lehültem
    Kell ez a tűz
    Jó ez a víz

    Tűzbe vetődtem
    Láng körülöttem
    Hamvas az ég
    Életem ég

    Lelkem az égben
    Testem a földben
    Nincs aki vár
    Szép a halál

    Tó vize csobban
    Nap tüze lobban
    Éltet a víz
    Elvisz a tűz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Mivé lett a nyár…

    Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
    s te esti csend, te végtelen, te nagy,
    mondd, merre vagy?

    Ti játszadozó bárányfellegek,
    s te nyári hold, te békén ragyogó,
    hol vagytok, ó?…

    S te játszi kedv a pesti flaszteren,
    mely lángoltál kis lábak ütemén:
    hol vagy, szegény?

    S te: holnapunk, te örök-újdió,
    hát elgurultál a föld hajlatán
    örökre tán?

    Se ma, se holnap… Soha, sohasem…
    A tegnap: hát csupán ennyi maradt
    a nyári ég alatt?

    De még ez is, ó, milyen idegen!
    Egy csontos kéz, mit belepett a sár –
    mivé lett a nyár?…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Nagy László: Alkonyat, virradat

    Felleg úszik: sajgó hattyú,
    napnyugat: vörös koporsó,
    eljön a hold: síró asszony,
    haja világra leomló.

    Csavarodok holdsugárba,
    állok tornyas kék sisakban,
    nap születik forró ágyon,
    meghalok a virradatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Rokoni hívás

    Az innenen már túl, de még a földön
    van egy kiégett lankás, hol a vének
    lábuk áztatva napfény-pocsolyában
    nevetnek csak, nevetnek nappal-éjjel.

    Nem alszanak, nem esznek, csak nevetnek,
    azon mulatnak, hogy ami mögöttük,
    az nincs, mert elmúlt. És ami előttük,
    az sincs: mert nem lesz.

    Lám, mi vígan vannak!

    Ülnék közébük vigadozni én is,
    ha otthon tudnám feledni magam,
    de fekszem csak, s mintha rokoni hívást
    hallgatom, ahogy ablakomba hordja
    nevetésük avarát a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig