https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Tóth Árpád: Kaszáscsillag

    Kora este a padon
    Ülök, künn a Bástyán,
    Tűnődöm a csillagok
    Néma fordulásán;
    Kaszáscsillag, az öreg,
    A nyugati szélen
    Éppen nyugszik: eleget
    Ragyogott a télen.

    Hányszor néztem akkor őt
    Fájó órák éjén,
    Virrasztott a téli ég
    Kopár meredélyén,
    Égett nagy fényjelekkel,
    Csuda-rejtelemmel,
    Ő, az örök Orion,
    A vén Égi Ember.

    Biztatgatott, csüggedőt,
    Hű, szigorú fénye:
    Ne félj öcsém, istennek
    Kisebb teremtménye!
    Fény vagy te is, lobogj hát,
    Melegíts és égess,
    Hinned kell, hogy a világ
    Teveled is ékes! –

    Téli csillag, csillagom,
    Tavasz akar lenni,
    Kamasz-fények villogják:
    A mi tüzünk semmi;
    Furcsa, vad reflektoruk
    Vén fényünkbe lobban,
    Öreg csillag, Orion,
    Hát lenyugszunk mostan?

    Csillagapám, fénysubás
    Öreg égi pásztor,
    Vagy tán dac az, amit most,
    Búcsúzva, példázol?
    Így a bölcsebb? – letűnni
    Büszke, bús kudarccal
    S száz év múlva kelni majd
    Örökfényű arccal?

    Ülök este a padon
    Idekünn a Bástyán,
    Tűnődöm a csillagok
    Néma fordulásán;
    Kaszáscsillag, az öreg,
    A nyugati szélen
    Leáldozott. Méla csönd
    Éje maradt vélem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Csépel az idő

    Csépel az idő, hatalmasan csépel,
    S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
    Kezdek megtelni balga bölcsességgel.

    *

    „Talán ez a jó: törött szalma sorsa,
    Talán ez a jó: a kicsépelt szemek.
    Bárcsak mindennek vége-vége volna.”

    „Kis céljaikat mások űzzék, mentsék.
    Boldog a szalma, mely immár magtalan,
    S egy szent dolog van: az örömtelenség.”

    „Új földet hízlal a kicsépelt szalma,
    Új jövendőket, új öröm-magokat,
    S legtöbbet az ér, aki meg van halva.”

    *

    Csépel az idő, hatalmasan csépel,
    S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
    Kezdek megtelni balga bölcsességgel.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Pilinszky János: Egy életen keresztül

    Mi törjük el, repesztjük ketté,
    mi egyedül és mi magunk
    azt, ami egy és oszthatatlan.

    Utána azután
    egy hosszú-hosszú életen keresztül
    próbáljuk vakon, süketen, hiába
    összefércelni a világ
    makulátlan és eredendő szövetét.

    Gyermekkorunkban meg kellene halnunk,
    tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
    de tovább élünk, foltozgatva és
    toldozgatva a jóvátehetetlent.

    Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
    és utoljára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

    Ágyam fölött, a feszület fölött
    Karácsonytól egész Nagypéntekig
    Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
    (Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
    Hű zöldje végül mégis elkopott,
    Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
    Éreztem: nálam tovább nem marad,
    Nem bírja lelki szárazságomat,
    S egy durvább illetésre szertehull.
    De nem ily halált szántam én neki.

    A kemencében énekelt a tűz,
    Zsoltároztak a lángok lelkei.
    A száraz ágat helyéről levettem,
    Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
    S a tüzes kemencébe bevetettem.
    Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
    Erdők nagyságos tömjén-illata
    Elborította rögtön a szobát.
    A száraz ágból kiröppent a lélek,
    Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
    És hittem én is: hátha mégis élek…

    Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
    Barkáját kedves kéz által nekem,
    Hogy a szent főnek új dísze legyen.
    Az ólomszínű éji ég alatt
    Langyos, ébresztő áramlat haladt,
    És gyermekkorom ölén, a hegyen
    Rügyet bontott a borostyánbokor.

    Kolozsvár, 1929. március 30.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

    Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
    és nélküled csak rettegés az alkony.
    Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
    mert félek s fázom itt a puszta parton!

    Pedig szép volt az erdő és a nádas –
    hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
    nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
    még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,

    megtévesztett a sugárzás az égen,
    aranya hullt a kőre, vízre, fára,
    izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
    s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!

    Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
    mivel a néma éjsötét örök csak.
    A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
    mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Sirám

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Mintha a macska,
    nyújtózkodva a napon

    az üres levegőbe
    pofozgat, olyan,

    amit tehetnék még, amit
    valaha tettem.

    Mert nincs mire várnom, a
    várakozás

    oszlopáról mivel leestem,

    nem őrizem magam:
    süllyedjen eleven

    sárba: gödrös hájba a
    testem,

    ráncos harisnyával dagadt
    bokámon

    tizenkét nyávogó kölykem
    etessem.

    Ha már sivatagban
    vonultam, nem vezérli

    égő rögeszme, hogy mint
    csillagomat, kövessem,

    száradjak el: merev haj,
    rúzsos pergamen bőr,

    üvegkocsonyában úszó
    riadt szem –

    meddő papnő – albumokkal,
    lejárt műsorfüzettel

    tömött fiókban elgurult
    időm keressem,

    szenvedélyben össze nem
    rándult részletekben,

    jósdámban, honnét
    megszökött az isten…

    Ha nem lehetek az, amire
    lettem,

    ami lehetnék még, ne
    legyek az sem.

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Ezüstkor

    A lombos erdőben
    fényszeplős aljnövényzet:

    tömör törzsek között
    rezeg gubanc ezüst.

    A fenyvesben rézsút
    fénysíkok szeldelik

    a teret, tű-avarral
    terítve a kopasz föld.

    Pókhálós málnabokrok,
    deres bogyók, diófák

    mögött a repceföld, most
    derengő puszta rög,

    párába futva. Hátrébb két
    hosszú épület,

    magtárak. Muskotály-
    fényben odébb a dombon

    gesztenyefák sötéten;
    jelentésük: kísértés.

    Hűtlenség könnyűsége:
    boldognak is miért, ha

    voltam már, megmaradnom?
    Kihull nehéz, túlérett

    boldogságom szívemből –
    nem ragaszkodom hozzá.

    Még jó, hogy esni kezd:
    egyszerre itt a zordabb,

    komoly, tevékeny évszak.
    Rohanni, buszra szállni

    lehet, kapkodni és
    kapaszkodni. Hajszálnyi

    kétely marad csak vissza:
    fontosságom fogyása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Eötvös József: Dalnok és király

    Szélvész üvölt, – a tenger
    Egy sajkát zúg körűl,
    Rajt’ egy öreg király és
    Egy ifju dalnok űl.

    S mig korona övedzi
    Az aggnak ősz haját,
    Még fris babér az ifju
    Redőtlen homlokát.

    „Mit ér mostan hatalmam, –
    Szól búsan a király; –
    Ki annyi harczban győzött,
    Dicsetlen sírt talál.

    A nép könnyen felejti
    Meghalt királyait,
    Csak a ki jutalmazza,
    Említi tetteit.”

    „Isten veled, szerelmem! –
    A dalnok énekel; –
    Isten veled örökre,
    Ifjadnak halni kell.

    Ha majdan énekemnek
    Ismétled hangjait,
    Gondolj reám is akkor,
    Ki némán fekszem itt.

    Elég gyönyört találtam,
    Ne sírj, oh kedvesem:
    Szerettem, énekeltem,
    És ez elég nekem.”

    S a tenger inkább ordít,
    A szél inkább fütyül,
    A sajka szirtre vetve,
    Törötten elmerűl. –

    Megszűnt a vész, nyugodtan
    Áll a tenger megint,
    A holdvilág felkelve,
    Reá ezüstöt hint.

    A dalnok fris babérja
    Fenn úszik tükörén:
    Az aggnak koronája
    Temetve fenekén.

    1835.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Jászay-Horváth Elemér: Beszélgetés az életről

    Szivem titkos bensejében,
    Ahová szem már nem lát el,
    Ül egy vén jezsujta páter
    Talpig omló feketében
    S én beszélgetek vele:

    – Páterkém, de szép az élet!
    Óhajtása, vágya, mersze,
    Színe, bűne, minden perce;
    Lányokról nem is beszélek,
    Mert tudom, hogy fáj neked.

    „Életünk, fiam, mi kurta!
    Röpte, mint a puszta szónak
    Útja, mint a lelkes szúnak,
    Mely magát a fába fúrta
    S volta, élte semmiség.”

    – Páterkém, de víg az élet!
    Az egészség kacagása,
    Vérnek tánca, férfi násza…
    Minden felhő szerteszéled
    S mosolyog az ég szeme.

    „Életünk, fiam, bolyongás
    Siralomvölgy erdejében.
    Minden fája barna ében
    S örökös a harang-kongás,
    Mely halálra hívogat.”

    – Páterkém, de szent az élet!
    Az Öröknek csöppnyi mása
    Soha napján elmulása;
    Minden perc, mely semmivé lett,
    Egy-egy istent szült nekünk.

    „Életünk, fiam, mi átkos!
    Képzelmünknek duzzadt hátán
    Vigyorogva ül a Sátán,
    S minden percben, mely halált hoz,
    Egy-egy lélek pusztul el.”

    – Páterkém, való az élet!
    Minden jóság, minden gazság
    Egyetlen, merész igazság,
    Melynek fényén szerteszéled
    Komor álmok árnyhada.

    „Életünk, fiam, csak álom,
    Képzelődés minden tettünk.
    Meghalunk, mivel születtünk:
    Szél hulláma, légbe szállón,
    Minden e két part között.”

    Szivem titkos bensejében,
    Ahová szem már nem lát el,
    Így beszél a csöndes páter
    Talpig omló feketében,
    És én félve hallgatom.

    Nyugat, 1912/10. szám

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Dsida Jenő: Fizikai kísérlet

    Kísérletezik a jó Isten,
    a bölcs Professzor,
    mert furcsa dolog az a lejtő
    és furcsa dolog az a kis golyó
    és furcsa dolog az a nagy futás:

    egyenletesen mindig gyorsuló.

    A Magasságból indul el az ember
    – mert a kis golyó mi lehetne más? –
    s célok felé viszi,
    színek felé viszi,
    szeretetbe viszi,
    mélységekbe viszi
    a gátnélküli őrült rohanás.

    Gördül a golyó, rohan a golyó!
    lobogó lánggal benne izzanak
    a nem-nyughatás dübörgő csatái, –
    s senki se tudja Istenen kivül,
    hogy hol az állomása
    s törve, vagy épen mikor fog megállni.

    1924. október 3.

    Forrás: Vers mindenkinek