https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Balla Miklós: Hortobágyon

    Hortobágyi csárda mellett gyorsan száguld a vonat,
    Hortobágyi csárda kútján nem itatnak már lovat,
    Pusztabíró a ménestől nem húzza már a vámot,
    Nem mutat már a délibáb Hortobágyon karámot.

    Hortobágyi nagy ivóból kihallik a muzsika,
    Míderben ül a söntésben csaplár lánya, Zsuzsika.
    Német nótát húz a czigány, a vendég sört iddogál,
    Zsuzsikának czilinderes jogászgyerek kurizál.

    Kint a mezőt vetés alá szántogatja fel a nép…
    Nem tudom én, olyan furcsa, furcsa nekem ez a kép!
    Úgy szeretnék sírni, sírni, elsiratni valamit,
    Tán bizony a Sobri Jóska fakó lova nyomait…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Káli László: Tudod Kedves

    Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
    hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
    telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
    utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.

    Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
    öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
    mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
    Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
    csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

    Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
    hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
    éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

    **Forrás:**uhalten Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Fűben

    Fekszem hanyatt;
    fejem alatt
    megszólal a
    vén föld szava:
    No, ugye, kár volt?

    Nézem a felhőt
    és lent az erdőt,
    a néma tábort;
    aztán lehúnyom
    a szemem,
    süllyedni kezd
    a föld velem
    s nyíló husa
    halálpuha
    kéjében oly
    ismerősen elomlok,
    ahogy az én
    alvó husomban
    alusznak a csontok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Testamentum

    Írni az utolsó gyenge hangig
    Ami elcsuklik az elmúlás küszöbén
    Írni, amíg a lélek morajlik
    Lüktetni, amíg van remény

    Szeretni a végső sóhajig
    Ami elindul, s már nem jut a fényre
    Szeretni, amíg száguld a vér
    Szíved fáradt börtönében

    Ölelni az utolsó szerelmet
    Mielőtt csillagnak szökik az égre
    Ölelni az asszonyi testet
    Sóvárogva, hogy ne legyen vége

    Őrizni a haza szellemét
    A költőt, a magányos csillagot
    Őrizni minden szavát, versét
    Amit örökül ránk hagyott

    Csodálni az utolsó forrást
    Amiből tiszta lélek árad
    Csodálni a Nap szerelmét
    Ahogy öleli a fákat.

    Gyászolni, amit elfeledtünk
    Ami mellett elmentünk vakon
    Gyászolni, ami nem jöhet vissza
    Csak virágok jelzik a sírokon.

    Remélni az utolsó sóhajig
    Amíg hangod viszi a szél
    Remélni, amíg a csupasz lombon
    Van még egyetlen levél.

    Élni úgy, hogy tudd: egyszer vége
    Az idő könyörtelen, nem mérlegel
    Élni úgy, az utolsó percig
    Mintha sohasem múlna el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Memento

    Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
    Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
    Hadd higgyem, hogy van ifjúság, van élet,
    Míg ősz pusztít a nagy természeten.

    Ne lássam, hogy a haldokló virágon
    A nap megtört sugára mint ragyog,
    Míg lábaimhoz a hervadt falombok
    Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.

    Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
    Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
    Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
    Ketten járunk a keskeny utakon.

    A vágyak, álmok mind beteljesülve,
    Enyém vagy és én a tied vagyok…
    – Nem hallottad?… Egy vadszőlő-levél volt…
    Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcs, ferde fát,
    min hajlik a patakon át,
    ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    hogy benne társat ne keresd?

    Már ága között az arany napot
    nem tartja, madara elhallgatott,
    virága nincs már, sem gyümölcse,
    ő mégis áll, az alkony bölcse,

    mint tünődő, ki ily estelen
    a végtelen titkába elmerűl,
    és testtel is szelíden arra dűl,
    amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ezüst élet

    1

    Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
    Ha most kicsit halkabban élek.
    Halkabban élnek a felhők is,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    Győzni épp oly szép, mint a virág,
    De én az uccákon lődörgök,
    Vagy esőt hallgatok szobámban
    S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

    Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
    Bárha a győzők ti maradtok,
    Zászlótok is ezüstté őszül
    S egyszer győzni is elfáradtok.

    Csatazaj mögött eljön halkan
    Hozzátok is az ezüst élet.
    Nagyon halkan élnek a felhők,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    2

    Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
    S hová lépek, kibú a föld alól –
    Az árnyékom, mely mindenütt követ
    S találkozunk is egyszer valahol.

    Olyan szép dolog elfáradni és
    Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
    Kedves árnyékban leheverni, le
    S bennünk eleve ott a fáradás.

    Bennünk eleve ott a fáradás,
    Mely a szűz hónak testvére lehet –
    Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
    Csak hull a hó s új tavaszig befed.

    Egy télestén a földet csöndesen
    Betakarta a fáradtság, a szent,
    Az én szavammal együtt, hisz az is
    Végtelen hideg világban kereng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A magaslaton

    már nem beszélnek,
    nincs miről,
    nem kérdeznek,
    ismerik a választ,
    ismerik a változatokat,

    csak ülnek egymás mellett,
    semmibe révedő tekintettel,
    napkeltétől napnyugtáig,

    a sziklákat morzsoló szélviharokat,
    figyelik a csapkodó záport,
    a sűrű havazást, a csikorgó havat,
    a tenger lomha, örökös hullámzását,
    a perzselő nyári napsütést,

    és sajgó csontokkal dideregnek,
    múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
    a félelemtől reszketnek és fáznak,

    a király és a királynő,
    két roskadozó, büszke termet,
    menekülésre már nincsen erejük,

    végül beleolvadnak jajszó nélkül
    az irgalmatlan, jeges éjszakába

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gheorghe Tomozei: Strófa

    A hold tükörképe – a szomjúságom,
    éhségem – őszi falevél,
    támaszom – eső-liliom,
    a hó – álmom,
    a viasz – nyugalmam.

    A szerelem is a magány egyik fajtája,
    elgyötört hallgatásom – feledés.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Álmodás

    … S a napok szállnak, mint az álmodás
    s a szavak sírnak és a szívek vernek,
    mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
    A napok szállnak, mint az álmodás…

    Az idő nyúlik és az idő vész
    s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
    halottainkból föltámadva, járnak
    és zöngve búgnak, mint a kelevéz.

    És összefogva, kergetőzve jönnek,
    mint hírnökei a halotti csöndnek
    és csont az arcuk s a szemeik zöldek.

    Így őrlődnek le a napok halomba;
    a szavak sírnak s nevetnek naponta,
    mint gyerekajkon napkeleti monda…

    Forrás: Lélektől lélekig