Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.
Forrás: Lélektől lélekig
szerelem, elmúlás, hiány
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.
Forrás: Arcanum
Fészkéből földre hullt
a szárnyatlan madárfióka.
De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.
Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.
Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,
piciny, tollaska lélek, a magasba.
Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,
hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…
Júniusvég. Tücsöklovasság
topog a fűben. Halovány még a szamóca.
A földi éjben gombák fészkelődnek.
Leveleket lapoz az ágak ujja.
A harmat holdasan ragyog. A békák
a pókokat ugatják mohapárnán…
S a légy? Surrogva száll, akár a labda.
Hová tart? Hol merészen a zenit felé,
hol meg hajszálrugóként visszapattan.
Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?
Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?
Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek
teremtményei… Ott valaki jő…
Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.
De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?
Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.
S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?
Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.
Valaki elejtette őt, de ő maga
könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik
könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…
Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig
fejem csóválva ballagtam tovább:
miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.
***
Forrás: Lélektől lélekig
orosz, világlíra
Múltam csodás birodalma,
elülsz, mint sors szele,
a falut nyakon ragadta
a város kőkeze.
Rémült, hófödte határon
felcsap a kongó iszonyat.
Jöjj hát, fekete halálom,
már néked adom magamat.
A város, a szörnyű minket
elitélt, mint múlt szemetét.
A mező bánatba dermedt,
nyög póznáktól a vidék.
Ránk ült erezett-kezü ördög,
rokona ez a durva vasút.
Minket nem először döntött
le a földre, veszejtve falut.
A szivemnek, akár a kés most,
állati jogok dala –
a vadász így űzi a farkast,
beszorítva szűk satuba.
A vad megingott… fák komorultak…
Kezek fegyver ravaszán…
Ugrom s kétlábú támadómat
darabokra tépi pofám.
Drága vadállat, üdv tenéked,
küzdesz, míg kés leterít,
hiszen engem is űz, aki téged:
vas-ellenség bekerít.
Miként te, vagyok ugrásra készen,
győztes füttyét fülelem:
bevérzem ellenségem
s magam is halálba vetem.
S ha majd a hóra zuhantam,
mely betemet, eltakar,
bosszúból értem harsan
a túlsó parton a dal.
Erdődi Gábor fordítása
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: Vers mindenkinek
A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.
És hullanak az ős-bozótba vissza
Átszegzett szívvel a gyors madarak,
Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
Mutatja fölmeredve hallgatag,
Megtört pályán az induló irányt.
Kolozsvár, 1928. május 16.
Forrás: Vers mindenkinek
Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
Olyan magányos és olyan talányos
Elzengő ifjúságom, vert reményem.
Ma fájón int felém sok régi város
És távol táj, hol fiatal fehéren
Az élet kacagó volt és világos.
S egy húr ezüstje sír, a fája ében,
A hold ma sírokon jár s hervadásos
Az éjszaka. Huszonhat éve éppen…
Forrás: Vers mindenkinek
A dűlőúton megyek álmodozva,
kalászok kétfelől, amerre látok,
mint tengerből színes kis hajózászlók:
ki-kivillannak a búzavirágok.
Ki-kivillannak kéken-pirosan,
megannyi színes jel a halk hullámon,
jeladások arról, hogy szép az élet
és csendes tengeren a csendes álom.
Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
percig kezem a kalász feje-alja,
és áldón, mint az elsikló kalászt,
a tűnő életet is simogatja.
Forrás: Lélektől lélekig
A kert ölén sötétlik, mint a bánat
az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
az angelusztól megcsendül a táj,
a jázminoknak dús illata fáj,
porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
elmélázgat az áloélevélen,
melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
szirmát is bontja, illatát is ontja
jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
A gémet láttam, lent, a néma gémet,
a mély, kavics-tarkázta part felett.
Fehér kagylók közé bukott fejének
puha párnát fakó homok vetett.
Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
s hogy éri őszi záporok nyila.
Tragikusabban nem zuhant Ikaros
a tenger tajtékos szikláira.
Hullám hullám után illant az éjbe,
s rém lett belőle, bántó torzalak.
És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
ezüst páncélban csillogó halak.
A gémet láttam, lent, a néma gémet:
temetőjére halkan hullt a hó.
Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
mint egy pólusra tűzött lobogó.
A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
s a szél zúgott zimankós éneket…
Magasan, büszkén, fényes őszi égen
láttál-e már vonuló gémeket?
Forrás: Lélektől lélekig
