mint a tűz fészkéig leégett
hamu-porhanyó
fenékig hamuhodni –
elülni volna jó
végnyughelyet meglelni
betelni volna jó
nyugalmat is feledni –
telelni volna jó
se igét se igézet-metaforás
felesküvést
se tömjént se madonnát se
gyertyafüstölést
a pattant húr: nincs mivel –
nem szól és nem remeg
legyen meg áttűnésem:
legyen már végre meg!
Forrás: Lélektől lélekig
Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.
(Fordította: Baka István)
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.
Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,
még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.
Forrás: Lélektől lélekig
Szivárványos látásom hova lett?
A szent öröm, mely ittasulva költ?
A gyöngyházfényt káprázó képzelet?
Erosszal elmegy. Megfakul a föld.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha megfakult már földem és egem,
s a szivárványt magával vitte Eros,
mutasd meg fényes földedet nekem,
ragyogtasd ősi színedet, Homeros!
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog…
Ebéd után félbarna kapucíner,
azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
legyen melléje a Kuba-szivar…
Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
s hogy nem fizetik arannyal dalom.
Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
járna velem most egy forradalom.
Megállt egy ember: aki egykor voltam…
Távolodik… s a semmiségbe vész…
Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
mit bekattantott egy nagy, durva kéz…
Forrás: Lélektől lélekig
Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk, az
iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.
Forrás: Lélektől lélekig
Legszebbek a néma imák…
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.
Gyalogútak, dűlők fele
kék katánggal van most tele;
mélyűlt keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.
– Ki itt jársz, légy jó emberünk,
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, –
egy pillantást megérdemel.
Szekérkerékkel töretünk
kocsikenőcs a kenetünk,
innen mi el nem mehetünk;
mégis szép a mi életünk.
Mégis víg a mi életünk,
az égre ment felnézhetünk
s néz ránk a Nap, az ég szeme;
nyitott szemünk felnéz bele.
Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy „Mi Atyánk”;
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.
Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk:
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk…
1972
Forrás: Lélektől lélekig
Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –
Forrás: Lélektől lélekig
