Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
Eljössz-e egy nap szerelmemért?
Semmit nem várok,
csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.
De ma még itt vagyok – és még élek,
szeretlek, míg a nap ragyog az égen…
Forrás: Lélektől lélekig
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Forrás: Lélektől lélekig
S néha messzebbről látom őt,
aki most hozzátok beszél.
Látom, amint a hűvös szalonban
lassan cigarettára gyújt
s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
Látom arcán a kora ráncokat,
látom kusza erőtlen haját.
Látom, amint lemegy a lépcsőn,
s a kövezeten kong a lépte,
s a háta csüggedten előre hajlik,
s a két karját lóbálja
szerencsétlenül.
Látom, amint egyedül baktat
keresztül a sötétedő sétatéren.
Felöltőjét nyitogatja a szél,
s kajla kalapja ereszként csurgatja
az egyhangú, tavaszi esőt –
És olyankor nagyon,
nagyon sajnálom őt…
Forrás: Lélektől lélekig
Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.
Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.
Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.
Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.
Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!
Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.
Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szívem, s visszhangot adna rá.
Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.
Fordította: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik, őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
Forrás: Lélektől lélekig
Két külön világegyetem
bőrrel határolt végtelen
kikben külön folyó erek
külön párálnak, gőzlenek
kikben két külön öntudat
jár külön-külön utakat
törékeny diplomáciák
vad áradást hidalnak át
kigyúlt mágneses pólusok
kék északfénye felragyog
s egymáshoz vonzott részletek
összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok
eloldódó mozdulatok
félöntudatlan fordulat
hagy el idegen partokat
kihűlt ragyogás, hűs sötét
védi a magány felszínét
külön-külön hűlő világ
viszi hunyó zsarátnokát
űrben, mely őrzi távolát:
külön keringő két halál
Forrás: Lélektől lélekig
Nem messze a nem látható patak
neszez. A hídon ember-forma árnyak.
A köd mögött kutyák vonítanak,
fejjel rohannak eb-létük falának.
Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
a ködből a sápadt, kopasz platánok.
Foltos, toronymagas kísértetek:
még láttam őket fele ekkorának.
Valahol itt, igen, egy pad lehet:
két szem parázs a semmiben lebegve.
Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
De te – emlékszel még a szédületre?
Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
csak betemette – Pompeit a láva –
a rákövült idő. Sötétedik.
Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.
A túlsó parton sárga ablakok
sora ragyog rejtelmesen a ködben,
mintha minden, ami fény és titok,
előttem lenne még, és nem mögöttem.
Forrás: Lélektől lélekig
A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.
A harkály:
Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?
A fenyő:
Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.
A harkály:
Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?
A fenyő:
Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.
A harkály:
Az emberektől függ tehát?
A fenyő:
Az ember nagynak képzeli magát.
A harkály:
Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
S melléd telepszik egy vidám család?
Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!
A fenyő:
Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdőn, tengereken át.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
Egyik kezében megfogózkodnám,
Másik kezében – lángjával alá –
– bús géniusz – a fáklyát tartaná.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Hátulról átkarolná vállamat,
Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
„A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”
Ha a Halál is ilyen volna csak:
Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
Mik lelkem mélyéig tekintenek,
S visszaragyogják, mit benne látnak:
Drága képét egy-egy jóbarátnak.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
De vinne szabad, nagy mezőkön át,
Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.
Forrás: Lélektől lélekig
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnixként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposul a híd,
S döglötten veti a két partra szét
Bús főnix-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Forrás: Lélektől lélekig
