Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.
Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.
Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.
Forrás: Lélektől lélekig
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.
Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét, kis vidéken.
Felkínálom, két nyult karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
Gyönyörködöm a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni élni, vágyni és kapni.
Forrás: Lélektől lélekig
Pihenni? – nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
A végperczé, mely már talán
Ott van a holnap hajnalán,
Vagy távol évek végén áll,
Bizonytalan – biztos halál?
A czél homályos, szűk az út,
Verejték, könnyü összefut.
Virág, ha nyilva lát napot,
Verejték, s könnyü áztatott.
A fűre önti harmatát,
Lábunk alatt a föld porát
Áztatja, véle egyesül,
Por lent, verejték s könny felül.
A sors ragad, tovább, tovább,
Megállás nincs – előre hát!
Előre hát e tengeren,
Melyen csak bánat s kín terem.
Az élet kín és fájdalom,
Nincs más öröm, csak nyugalom,
Nyugalmas csöndes, szép halál,
Még nem – előttem élet áll!
Szívem harczolni, tűrni kész,
Mégis remegve visszanéz,
Hogy elmaradt a végremény
Gyermekkorom derült egén.
Letűntek a derült napok,
Mi voltam – többé nem vagyok.
És a jövő? mit tartogat
Titokzatos homály alatt?
Küzdelmet, harczot, életet.
Megyek jövő, megyek veled!
Fájó gyönyört, bizalmat ád:
Megállni bátran a csatát.
Megállni, bár a vég közel,
Nem biztat semmi égi jel,
A nagy jövőnek éjjelén,
Nincs egy sugár, nincs egy remény.
Csak érzemény, csak gondolat,
A lelkesülés elragad,
Hő lelkesülés, égi jel –
Megyek a merre menni kell!
Nem kérdem én: mi lesz a vég?
Harczolni kell, ez már elég.
Szívem harczolni, tűrni kész,
Emelj, vezérelj égi kéz!
Forrás: Lélektől lélekig
Zord vagy, zordságod sok derűt megöl,
sokat nyögsz, mint a megroskadt malom.
Úgy kell neked: a rút vénség elől
miért nem szöktél meg fiatalon?
Forrás: Lélektől lélekig
Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
Forrás: Lélektől lélekig
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
Forrás: internet
