Címke: elmúlás

  • Nemes Nagy Ágnes: Halottak napján

    Világító rőtszínű fák közt
    kígyózik itt a barna út;
    nézd csak, amit most megtapintok
    a két szemem, egyszer kifut.

    A sírokon kis sárga lángok
    s dús, bódító virág halom;
    a szám mögött virít a fogsor
    s lefoszlik majd a két karom.

    Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
    az én karom, az én kezem,
    amellyel a fatörzsbe vájva a nedves
    kérget vérezem, út, fény, fák,

    bíbor, lila párák,
    zöld, bűvös, gőzös illatok,
    ősz, vér! Kínom remegve csordul;
    mert, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    – tán megbocsátott
    nekem, ha tudott –
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Kányádi Sándor: Öreg kút az utca szádán…

    Öreg kút az utca szádán,
    öreg asszony ül a káván.
    Mint a botja, olyan görbe,
    beleréved a vödörbe.

    Nézi magát, motyog, motyog.
    Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
    de a mosoly nem sikerül,
    abbahagyja kedvetlenül.

    Jaj, mert az a félvödör víz
    égeti, mint eleven tűz.
    Ég a karja, ég a háta,
    azért ült le a kávára.

    Én istenem, hányadik is!
    Nincs a kútban most annyi víz,
    amennyit ő eddigelé
    húzott reggel s estefelé.

    Ha az a víz egybefolyna,
    fél falunak elég volna.
    Nagy tó lenne, talán tenger,
    elsírt, lenyelt könnyeivel.

    Talán ezen, talán máson –
    tűnődik az elmúláson.
    Sokáig élt, nincs más bűne…
    S ottfelejti magát ülve.

    Forrás: Kányádi Sándor verse

  • Komáromi János: Most ölelj!

    Most ölelj!
    Most itt vagyok!
    Most csókolj!
    Nem lesznek holnapok.
    Most szoríts!
    Most itt vagyok!
    Most kiálts!
    Nem voltak tegnapok.

    Ez az a pillanat,
    amire vártál.
    Azt adom neked,
    amit titkon kívántál.

    Rabod leszek és
    urad is egyben.
    Csak engem szolgálsz
    és győzöl felettem.

    Egyetlen perccé válik
    az egész élet.
    Nem hallasz több hangot,
    nem látsz több képet.

    Örök kéjt hoz
    ez az egyetlen pillanat.
    Csak a lángoló test
    és semmi gondolat.

    Most ölelj!
    Mert ha nem leszek,
    hiába fúrod majd fejed
    könnyekkel áztatott párnáid közé.

    Most csókolj!
    Mert ha elmegyek,
    hiába rejted majd remegő szád
    kéjes sikolyok vagy csillogó szemeid mögé.

    Most szoríts!
    Mert ha elengedsz,
    hiába vágyod majd újra
    az örökre elillant pillanat varázsát.

    Most kiálts!
    Mert ha elveszek,
    hiába keresel majd sírva,
    többé sehol sem találsz rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról-napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Minden…

    Minden reggel
    Búcsúszavak jönnek sereggel.
    Minden délben
    Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
    Minden este
    Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
    Minden éjjel
    Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
    S reggel, reggel
    Új búcsút járok tűnő életemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Elmegyünk mind

    Sötét borult a pannon tájra.
    A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
    Kékvérű éjünk vak prímása
    a szél húrján mulatóst hegedült.

    Elmegyünk mind.
    Ki becsben, ki némán.
    Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint szétkorhadt szertelen pillanat.

    Emlékezz rám!
    Emlékezz újra,
    hogy voltam, hogy leszek
    és lehetek!
    Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
    új harcra új perzsa seregek!

    Emlékezz még, hogy időben szóltam,
    hogy éjünkben felkelt az égi had!
    És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
    mert elfújt az őrjöngő indulat.

    Emlékezz rám,
    ha fáj, vagy ha zördül!
    Ha sír, vagy visít az éjszaka!
    Emlékezz minden remegő kínra,
    mit elviselt
    értünk az Úr fia!

    Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
    és kínból is új erkölcs teljesül!
    És szimfóniákat zengjen a lelked,
    ha mindenki fals hangon hegedül.

    És emlékezz rám!
    Hogy voltam és éltem.
    És úgy éltem, ahogyan lehetett.
    S hogy védeni akartam,
    óvni és szeretni azt,
    amit régóta nem lehet.

    Mert sötét borult e pannon tájra!
    A Hold rég oly fénytelen.
    Már kihűlt.
    Angyali éjünknek vak prímása
    a szél húrján mocskos dalt hegedült…

    Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
    Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint bársonyos, szertelen pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig