Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva a nedves
kérget vérezem, út, fény, fák,
bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mennyi élet, mennyi sors,
jutott a földön,
mennyi kósza gondolat,
amíg versemet költöm.
Volt boldog gyermekkor,
volt szárnyaló remény,
voltak lángoló szerelmek
ifjú korunk egén.
Mennyit vágytunk utunkon
a szépre, a jóra,
mennyi álmunk volt, ami
soha nem vált valóra.
Forrás: Szeretem a verseket
Nem lesz ott velem
majd azok közül,
kiket szerettem
és elhagytam,
akit imádtam,
s elhagyott,
vagy kit megbántottam,
s nem kértem bocsánatot,
– tán megbocsátott
nekem, ha tudott –
abban az utolsó,
fájdalmas pillanatban,
mikor mennem kell
e Földről.
Forrás: Lélektől lélekig
Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.
Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.
Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:
Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, –
– ki ibolyákat álmodik.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.
Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.
Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.
Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.
Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.
Talán ezen, talán máson –
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne…
S ottfelejti magát ülve.
Forrás: Kányádi Sándor verse
Most ölelj!
Most itt vagyok!
Most csókolj!
Nem lesznek holnapok.
Most szoríts!
Most itt vagyok!
Most kiálts!
Nem voltak tegnapok.
Ez az a pillanat,
amire vártál.
Azt adom neked,
amit titkon kívántál.
Rabod leszek és
urad is egyben.
Csak engem szolgálsz
és győzöl felettem.
Egyetlen perccé válik
az egész élet.
Nem hallasz több hangot,
nem látsz több képet.
Örök kéjt hoz
ez az egyetlen pillanat.
Csak a lángoló test
és semmi gondolat.
Most ölelj!
Mert ha nem leszek,
hiába fúrod majd fejed
könnyekkel áztatott párnáid közé.
Most csókolj!
Mert ha elmegyek,
hiába rejted majd remegő szád
kéjes sikolyok vagy csillogó szemeid mögé.
Most szoríts!
Mert ha elengedsz,
hiába vágyod majd újra
az örökre elillant pillanat varázsát.
Most kiálts!
Mert ha elveszek,
hiába keresel majd sírva,
többé sehol sem találsz rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról-napra úgy gyöngült a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”
Forrás: Lélektől lélekig
Minden reggel
Búcsúszavak jönnek sereggel.
Minden délben
Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
Minden este
Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
Minden éjjel
Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
S reggel, reggel
Új búcsút járok tűnő életemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét borult a pannon tájra.
A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
Kékvérű éjünk vak prímása
a szél húrján mulatóst hegedült.
Elmegyünk mind.
Ki becsben, ki némán.
Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint szétkorhadt szertelen pillanat.
Emlékezz rám!
Emlékezz újra,
hogy voltam, hogy leszek
és lehetek!
Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
új harcra új perzsa seregek!
Emlékezz még, hogy időben szóltam,
hogy éjünkben felkelt az égi had!
És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
mert elfújt az őrjöngő indulat.
Emlékezz rám,
ha fáj, vagy ha zördül!
Ha sír, vagy visít az éjszaka!
Emlékezz minden remegő kínra,
mit elviselt
értünk az Úr fia!
Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
és kínból is új erkölcs teljesül!
És szimfóniákat zengjen a lelked,
ha mindenki fals hangon hegedül.
És emlékezz rám!
Hogy voltam és éltem.
És úgy éltem, ahogyan lehetett.
S hogy védeni akartam,
óvni és szeretni azt,
amit régóta nem lehet.
Mert sötét borult e pannon tájra!
A Hold rég oly fénytelen.
Már kihűlt.
Angyali éjünknek vak prímása
a szél húrján mocskos dalt hegedült…
Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint bársonyos, szertelen pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
