Címke: emlék

  • Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

    Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
    Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
    és megbicsaklik elefántcsont ujja
    a fekete-fehér elefántcsonton.

    És elfelejti, próbálgatja egyre,
    és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
    mert szállni tudna, szállni és röpülni,
    de visszahúzza újra ezer emlék.

    Ezt zongorázta kisleány-korában,
    s mikor apuskával egymást szerették.
    Ezt próbálgatta, amikor születtem,
    és megtanulta, elfeledte csendben.

    Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
    Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
    Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
    hogy össze nem rogy menten, aki hallja.

    E dalban az ő ifjúsága halt el,
    s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
    Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
    és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz…

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simúl: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít;
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

    Mindenütt ott vagy, ahol valaha
    tudtalak, láttalak, szerettelek:
    út, orom, erdő veled integet,
    falu és város, nappal s éjszaka
    folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
    vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
    az első vágy s a tartó őrület
    huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
    Mindenütt megvagy: mint virágözön
    borítod életemet, friss öröm,
    frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
    minden mindenütt veled ostromol,
    de mindig feljajdul a halk sikoly:
    e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Emlékszel? Mire?

    A perc után, a lobbanás után,
    a fényszárnyak, a robbanás után,
    melyben agyamtól a lábujjadig
    a mindenség végső határait
    bejárta bennünk isten gyönyöre,
    a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
    te is érezted, mint én, azt a jó
    lankadást, a visszazsugorodó
    életet, az emberit, amit én?
    Még ájult voltam, s bőröm felszínén
    valami nyugodt, ismerős meleg
    ömlött el: az újra-nyíló erek
    hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
    s az zsongatott és altatott: a szánk
    félrecsúszott: még éreztem, milyen
    édes voltál, és hogy a szerelem…
    Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
    mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

    Forrás: DIA


  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Csak ami Volt

    Tűnt évek őre, add áldó kezed,
    s kalauzolj, édes Emlékezet!
    A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
    csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
    azt ma is látod! És a bóbitás
    nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
    amikor hazavittem. És a sok
    forgót, örvényt. Télen a farkasok
    nyomát a hóban. Nyáron a füzet
    s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
    mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
    s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
    Sok mindent megőriztél: meredek
    partot, ahol hasaltunk, az öreg
    kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
    nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
    képeid aggasd körém: életem,
    be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Nefelejcs

    A virágokból először a kék
    nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
    külön is megszerettem, hogy olyan
    beszélgetős és hogy értelme van:
    szinte rászól az emberre vele,
    úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
    ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
    jól hallottam, egész világosan,
    égszín hangját, néha meg én magam
    súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
    nagyon vártam már, hogy tán a szívem
    szólt helyette vagy éppen a fülem:
    ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
    vagy tényleg csalok, neki, a neve
    mondásával?… De még ha csalok is,
    nyugtattam meg magamat, az a kis
    segítség semmi, hisz úgy szeretem;
    s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979