Címke: emlék

  • Váci Mihály: Ha rád gondolok – virágzom

    Harangszó ver szíven:
    mintha bennem zuhogna.
    Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

    Minden Téged kérdez;
    ha madár szól,
    hol hagytalak? – rámszól.

    Milyen messze vagy!
    Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
    s bármit mondhatok,
    nem hallom csak a Te hangodat.

    Te vagy az el nem ért vidék,
    melyet bejárni vágyom,
    a hegyentúli ég,
    hegyekből kibukkanó tenger,
    hajózható láthatárom.

    Bezárt szárnyaid
    bennem fájnak,
    sírásaid
    mindenütt elérnek,
    fűzfáim alattuk áznak.

    Bennem egy hegedű
    érintetlenül,
    – óvja puha bársony.
    Csodafád vagyok,
    ha rád gondolok – virágzom.

    Mi él, éltet
    – Neked virít.
    Kristályként bezár
    sorsom magába,
    s rózsaként kinyit.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mit elrontottam

    Már nem segít az utazás sem.
    Mindenütt te jössz vélem szembe.
    Jajonghatok körül a Földön:
    – mindenütt te fúródsz szívembe.

    Belém ivódtál – édes sírás!
    Eső ivódik így a földbe.
    Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
    S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

    Ahogy sors íródik tenyérre,
    – arcomra Te úgy rajzolódtál:
    járok fényeddel világítva
    a Föld körül – ahogy a Hold jár.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927


  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.


  • Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

    Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
    Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
    Ha hitted, hogy még mindig tartalak
    S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

    Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
    Feledésemnek gazdag úr-palástját.
    Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
    Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
    Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
    Alázásodért, nem tudom, miért,
    Szóval már téged, csak téged sajnállak.

    Milyen régen és titkosan így volt már:
    Sorsod szépítni hányszor adatott
    Ámító kegyből, szépek szépiért
    Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
    Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
    Átadtam néked szépen ál-hitét
    Csókoknak, kik mással csattantanak
    S szerelmeket, kiket mással szerettem:
    És köszönök ma annyi ölelést,
    Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
    Amennyit férfi megköszönni tud,
    Mikor egy unott, régi csókon lép át.

    És milyen régen nem kutattalak
    Fövényes múltban, zavaros jelenben
    S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
    Milyen régen elbúcsúztattalak.
    Milyen régen csupán azt keresem,
    Hogy szép énemből valamid maradjon,
    Én csodás, verses rádfogásaimból
    S biztasd magad árván, szerelmesen,
    Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
    Nem bírt magának mindent vallani
    S ráaggatott díszeiből egy nőre.

    Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
    Akartam látni szép hullásodat
    S nem elhagyott némber kis bosszuját,
    Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
    Nem kevés, szegény magad csúfolását,
    Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
    S hozzám tartozni lehetett hited,
    Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
    Kinek én úgy adtam az ölelést,
    Hogy neki is öröme teljék benne,
    Ki előttem kis kérdőjel vala
    S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

    Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
    Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
    Vagy futkározva rongyig-cipeled
    Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
    S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
    Magamimádó önmagam imáját?
    Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
    Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
    S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
    Általam vagy, mert meg én láttalak
    S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

    Tegnap harangoztak,
    Holnap harangoznak,
    Holnapután az angyalok
    Gyémánt-havat hoznak.

    Szeretném az Istent
    Nagyosan dicsérni,
    De én még kisfiú vagyok,
    Csak most kezdek élni.

    Isten-dicséretre
    Mégiscsak kiállok,
    De boldogok a pásztorok
    S a három királyok.

    Én is mennék, mennék,
    Énekelni mennék,
    Nagyok között kis Jézusért
    Minden szépet tennék.

    Új csizmám a sárban
    Százszor bepiszkolnám,
    Csak az Úrnak szerelmemet
    Szépen igazolnám.

    (Így dúdolgattam én
    Gyermek-hittel, bátran,
    1883
    Csúf karácsonyában.)

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Nem adom vissza

    Visszaadok én mindent,
    Ha visszaadni lehet,
    De nem adom vissza
    A szemed.

    Belőlem fognak nézni
    Téged és egy kék tavat
    S mit e földön nézni
    Még szabad.

    Visszaadok én mindent,
    Ha visszaadni lehet,
    De nem adom vissza
    A szemed.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – Csolnak a holt-tengeren

    Piros-fekete glóriával
    Feje körül, beevezett
    Lelkembe újból az az asszony,
    Akit én Lédának nevezek.

    Holt-tengerét az ifjuságnak
    Halk evezéssel szabja át
    Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
    Két áldott, szent evező-lapát.

    Sugarak cécóznak fölöttünk
    S az Élet nagy ünnepet ül
    S holt-tengeren szomorú csolnak
    Sötétlik, siklik és repül.

    Béke és halálos öregség
    A csolnakon és lelkemen.
    Holt-tenger a lelkem s az álmom,
    De a csolnakot nem engedem.

    Virágosan is erre járt volt
    Kormányozó, bús asszonya.
    Akkor még vidám volt a tenger
    S halál nem sírt mélyéből soha.

    Piros-fekete glóriával
    Evezz, evezz csak csöndesen.
    Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz
    S ott halsz meg majd, én szerelmesem.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei