Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosodva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
– Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
– Te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin-köröm pettyes
tavaszi sárba.
Forrás: Lélektől lélekig
Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
Forrás: Lélektől lélekig
Nézd! A lopakodó szürkületben
Néhány karcsú árnyék összerezzen.
Apró fénygömbök szerterajzanak
Lámpák sárgaszín fényköre alatt.
Magához húz fájó emléked megint…
Bár szemed másfelé, messzire tekint,
Kezed selyme sem engem simogat
Mint tavaszi szél új hantú sírokat
Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
Míg leheleted cirógatja más nyakát
Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
S barátságod csal szemembe könnyeket.
Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este… karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.
Kacsint a reggel lágy napsugáron,
S csókod elillan, mint boldogságom.
Nem lehetsz többé soha velem…
Vágy maradsz, de már nem szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
Úgy küldted felém néma sóhajod.
Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott,
Nem vártad, hogy érezzem – értsem bánatod.
Jó volt veled a perc,
jó volt érezni, hogy élek,
jó volt meghalni Benned,
jó volt titkokat megosztani véled.
Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek…
Hóban rejtőző lábnyomok… vad csaták… mámoros éjek…
Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek…
Szavaid vergődő szívemben égnek.
Jó volt veled a csend,
jó volt sok néma pillanat.
jó volt, hogy Múzsámul szegődtél,
jó volt, mikor szívemre vontalak.
Árnyékba, fénybe hurcollak magammal,
Szorítom örömed, viszem – veszteném – terheid.
Könnyes szemed néz rám vöröslő alkonyokban,
Kék párával vonva be elfogyó napjaim.
Jó volt veled a Játék,
jó volt, ahogy érintett kezed,
jó volt ostoba őrületbe esni,
jó volt… jó volt Veled.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom,
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek, és mindnyájan
sietünk, és nem tudtam megállni.
Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
nála voltak, hátára akasztva csüngött
kicsi fekete hintalovam, mélyen
valaha vészes csatákba nyargaltam az
esteledő gyermekszobából s nyakában most
is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
finoman, messziről, mint az édes anyám
hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
kellett és nem tudtam megállni.
Az öreg megfordult, álldogált az úton,
orrát vörösre csípte a hideg,
szintelen szeméből könny szivárgott,
s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
vidáman integetett utánam.
Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek – s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
Most már azt hiszem,
hogy mégiscsak a szél volt.
Vagy talán
annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
— de ha már senki,
hát akkor legalább a szél?
Ám úgy látszik,
hogy mégiscsak a szél lehetett,
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.
Mert ha te lettél volna,
akkor másodszor is kopogtatsz.
— Vagy pedig egyszer sem.
Forrás: Lélektől lélekig
A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.
Marasztaló ígéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.
A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Forrás: Lélektől lélekig
