Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Forrás: MEK
.
I. Halott mellé…
Halott mellé temetnek holmikat,
Emlékeit, mik édesek neki.
Keresztet, amit hordozott nyakában
(Ó a lelkében is hordozta titkon!)
Arcképet, mely ódon és hibás
(Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
És egyebet, tán egy beteg virágot:
Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
Halott mellé temetnek holmikat…
Melléd is, én halottam, aki élsz,
(Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
Melléd is, arcod halvány mása mellé
Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
– Ó életem, ó sorsom és szívem! –
Tört holmik ők s neked értéktelen mind!
II. Sok méreg által…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
(Künn május álmodik, vár és szeret:)
Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
Találkozott magammal önmagam
Tükörben és lelkem mély tükörében…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
És jöttél végre későn és mohón,
Szép, szabad élet és májusi éjjel…
Virrasztott szívem az ablak alatt,
Szép szeretője ablaka alatt,
Rossz szeretője ablaka alatt,
Más szeretője ablaka alatt…
És jöttél utoljára rút november,
Magány, mely emlékektől kong szegény,
Magány, amely vádaktól kong szegény.
És jött a bor, a bánat, a felejtés.
És régi nyomorok új bélyege…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
Forrás: MEK
A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.
A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!
Forrás: MEK
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!…
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!…
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…
Forrás: MEK – Ady Endre összes versei
Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
és szénsötét már-már a tiszta ég
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.
Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva
s egy könny remegve szempillámra foly.
Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.
És záporozva hull a rózsa, csók…
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.
Forrás: MEK
Hallom már, angyal szárnya lebben,
szívem, mint régen, meg-megrebben,
itt vagy közel!
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
rajtad csüng lelkem, semmi máson,
jövel, jövel!
Jövel, jövel, én várva várlak,
még itt se vagy, már áldva áldlak,
vidul szívem.
Az ég alatt bárhová térsz be,
öreg szívet gyermekké téssz te
mindenkiben.
Jövel, jövel, mint egykor, régen,
hadd éljem újra gyermekségem
szép esteit,
mikor a földet hó megeste,
dal s mese közt karácsonyeste
vígan telék.
Dió meg alma, más se kellett,
szegénynek is, óh, erre tellett!
Volt asztalán.
Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
angyalok akkor is voltak már…
De voltak ám!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
szívem, mint régen, meg-megrebben,
itt vagy közel.
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
rajtad csüng lelkem, semmi máson,
jövel, jövel!
Forrás: magyar-versek.hu
Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.
A legpajkosabb ángol nóta csurran,
az önműködő zongorára nézek
s a sima gyöngyök halotti menetben
szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.
A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
tán a te hókezedre gondol vissza…
Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
Egy festett lány egy baka borát issza –
Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
s az olcsó ételt durván elémrakja;
az önműködő zongora kifáradt.
Sírok… És ma van a bolondok napja…
Forrás: magyar-versek.hu
Ó, november, fűtött szobák szüretje!
Ó, bús szívem: novemberi vidék!
Ó, téli ablak ködös köntösében
ti ráncos vállú szőlővenyigék.
Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
ó, parfőmterhes téli délután!
Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
ó, mély utak, sötétek, kint Budán…
Vakító hósíkokra gondolok ma:
volt egy telem, szerelmes, szép telem.
Szívem ezüstös csendjének vizébe
e tél színeit belétördelem.
Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
az élet forró gyöngyei: a szók.
…Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
mint szökő őz nyomában a bozót.
Forrás: magyar-versek.hu
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke színeit szitálja.
E bánatos szürke ünnepi ruhát
ma utcai köntössé tettem:
megálltam egy idegen kapu előtt,
amely zárva volt, úgy mint mi ketten.
A zárt kapun halkan bekopogtaték
és lágyan a kilincshez nyúltam.
Az eső szitált és oly bús volt az ég,
mint a lelkem, mint te, mint a múltam…
Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…
Forrás: magyar-versek.hu
