Címke: emlék

  • Vas István: Csak azért

    (Egy régi napló töredéke)

    Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
    Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
    Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
    A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
    Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
    Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

    Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
    Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
    Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
    Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
    Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
    Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
    Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
    Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

    Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
    Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
    „Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
    És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
    És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
    Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
    És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
    Az a bretoni székesegyház, és hiába
    Szólal meg odalent a harangja naponta:
    Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Húsz év múlva

    (Gina emlékkönyvébe)

    Mint a Montblanc csucsán a jég,
    Minek nem árt se nap, se szél,
    Csöndes szívem, többé nem ég;
    Nem bántja újabb szenvedély.

    Körültem csillagmiriád
    Versenyt kacérkodik, ragyog,
    Fejemre szórja sugarát;
    Azért még föl nem olvadok.

    De néha csöndes éjszakán
    Elálmodozva, egyedül —
    Múlt ifjúság tündér taván
    Hattyúi képed fölmerül.

    És ekkor még szívem kigyúl,
    Mint hosszú téli éjjelen
    Montblanc örök hava, ha túl
    A fölkelő nap megjelen…


    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Utolsó dal, Ginához

    Ha eljövend a búcsú-óra,
    Ha majd e szív végsőt dobog,
    A percben, mely létem kioltja,
    Majd akkor is rád gondolok.

    És jól tudom, előre látom,
    Mi bú, öröm van itt ezen
    S az ismeretlen túlvilágon:
    Egyszerre mind átérezem.

    Eszembe jut majd minden átok,
    Mind, ami történt s ami nem;
    Mely felgyújtotta a világot,
    Mást üdvözítvén az “igen”.

    Mit lelkem eddig félve sejtett,
    Előttem áll a nagy titok,
    Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
    S az él örökké, ami volt.

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    Mi itt örökre elveszett,
    Vagy ami él a múltban, s onnan
    Kivenni többé nem lehet?

    A gondolat, hogy e mindenség
    Nem lesz se több, se kevesebb,
    S Isten se törli azt le végképp,
    Mi egyszer itten megesett…

    Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
    Csak az a perc, mely elrepült;
    A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
    A vágy, amely nem teljesült?


    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Arabesque

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt,
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Multkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret,
    és madaraktól kérdezd, hova lett.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.


    Forrás: Szívzuhogás

    🌾

  • Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább

    A két szemed szeretett legtovább.
    Be furcsa szerelem.
    A szád már néma volt, de a szemed,
    az még beszélt velem.
    A kezed már hideg volt, jéghideg,
    nem is adtál kezet,
    de a szemed még megsimogatott,
    nálam feledkezett.
    És lándzsákat tűztál magad köré
    hideg testőrökül,
    de a szemed még rámleselkedett
    a zord lándzsák mögül.
    És ellebegtél és csak a hegyes
    lándzsák maradtak ott,
    de a szemed mégegyszer visszanézett
    és mindent megadott.
    A két szemed szeretett legtovább,
    még mostan is szeret.
    Még éjszakánkint zöldes csillaga
    kigyúl ágyam felett.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Berzsenyi Dániel: Búcsúzás

    Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
    Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
    S mint az álomkép, örömim, reményim,
    Véled enyésznek.

    Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
    Sem kegyességem, sem az ég hatalma
    Téged énnékem soha vissza többé,
    Vissza nem adnak.

    Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
    Légyen áldásom veled és vezérljen!
    Légyen a Végzés utain szerelmünk
    Angyala társad!

    Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
    Menj az égtartó Pyrenéken által,
    Menj az északnak havasin keresztül,
    Csak ne felejts el!

    Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
    Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
    S sárga képemnek halavány vonásin
    Festve neved lesz.

    1804


    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,
    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból,
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,
    szeretőjére halált gondol.

    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre: Vén diák üdvözlete

    Zilahra menjen ez a félig-síró,
    félig-vidor ének.
    Vén, kóbor diák küldi könnyek között
    az ősi Schola fő-magisterének.

    Az ősi Schola már meg is ifjodott
    gyönyörűn azóta.
    Csak minket csókolt öregre az idő,
    távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

    Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
    én, régi diákod.
    Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
    ma is átok még az ős görög átok.

    Homérosz s felhős görög tragédiák
    vágnak a szívembe.
    Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
    Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

    Pedig Homérosz kék ege beborult.
    Istenek és hősök
    hullnak azóta szívemből szüntelen,
    hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

    Anér, és andrósz a genitivusa,
    én jó, bölcs tanárom?
    Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
    már csak a sorsot, a végzetet várom.

    Arcomon ma is áldott tekintetét
    szemeidnek érzem.
    Mennyit biztattál és az élet-öröm
    nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

    Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
    s hogy higgyük: akartad.
    S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
    erőt és hitet prédikált az ajkad.

    Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
    hogy poéta lettem.
    Múltak az évek s én, verselő diák,
    öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

    Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
    mint az élet tússza,
    szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
    vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

    Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
    Volt egy rózsa-ágad:
    letépte a sors, a cudar és görög.
    Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

    És úgy állok én, mint te: lombtalanul
    s még emlékem sincsen.
    Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
    így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

    Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
    vidám pince-katlan
    egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
    ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

    És mégis-mégis koszorús fejedet,
    ím, most sokan áldják.
    És mégis-mégis, ha nem is örömest,
    szép megkísértni az élet talányát.

    És mégis-mégis, magam is itt vagyok
    ünnep-kocsit tolni,
    s én jó mesterem, szeretném a kezed
    áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: [A láger-lakók bőrén…]

    A láger-lakók bőrén a hallgatag
    számsor, halálos bélyeg
    nem oly örök, mint testemen maradt
    nyoma forró ölelésnek,
    az első kézfogásod csontomig
    a tenyerembe mélyedt,
    húsomba forrt, mint akit megvallatott
    istenítélet.

    Szemed első tárulása, mellyel
    eged felröpített engem,
    ó, az a fény szemüregeimbe ült,
    s csak az ragyog már a szememben.
    Mélyen mibennünk fájó meder
    terelte sorsunk,
    hogy mint a folyamok zokogása,
    így egymásba omoljunk.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek