Címke: emlékezés

  • Juhász Gyula: Prológus

    A szegedi színház Újházi estéjére

    Már itt az este. Szürkül az azúr ég
    S a felhő rajta gondok fellege,
    Színes kulisszák fénye elfakult rég,
    Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.

    A koszorúk hervadnak a sarokban
    S a taps zenéje elzengett tova.
    A siker napja rég leáldozóban,
    Ó az a nap, nem kél fel már soha!

    Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
    Igéiben kerestek most vigaszt,
    Megérzitek-e Crampton mélabúját,
    E szelíd bút, e mélyet és igazt?

    Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
    Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
    Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
    Mindig adott és most – fáradt, kopott!

    Görög derűt sugárzott ő mosolygón
    E magyar tájra, mely bús szürkeség,
    Azóta több szín volt e balga bolygón,
    De jött a gyászos sors és szólt: Elég!

    Constantin abbé többé nem vigasztal
    És Crampton mester többé nem dalol,
    Üres a ládafia és az asztal,
    Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

    Jó emberek, ma a rivalda fénye
    Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
    S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
    S ne lenne alkonya reménytelen.

    Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
    És él a jóság és lesz még öröm.
    Constantin abbé boldog bölcsességét
    Nem mossa el se könny, se vérözön…

    Forrás: MEK

    Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nyárai Tóni

    Szerettelek, mert szíved is volt
    S művész voltál, mint senki más,
    A lelked egy szent tűzben izzott,
    Emberszavú komédiás!
    A lámpák néked úgy ragyogtak,
    Mint boldog és derűs napok,
    Örök a ma és köd a holnap,
    Ki látta még a holnapot?
    Te hitted, hogy az Ige minden,
    A tett mind balga és hibás,
    Egy győzelem van csak: a szíven
    S te győztél, szent komédiás!
    Szerettelek! Ma már a lámpák
    Nem gyúlnak többé föl neked,
    De boldog lelked tiszta lángját
    Megőrzi késő kegyelet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nagyvárad

    A kőrösmenti Párizs régi fénye
    Felém ragyog az emlék rőt ködén,
    Egy ifjúság reménye és regénye
    Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
    A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
    A piros abrosz és piros borok,
    Fiatalságunk bátor indulója,
    Fölöttetek fekete gyász borong.
    Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
    Világnak indult ifjú Ady Endre,
    Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
    Ki virraszt most melletted régi asztal,
    Hogy megterülj csodával és malaszttal,
    Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Emlék

    Egy régesrégi operettben
    Egy kis színésznőt megszerettem.
    Játszott a távol rokokóban,
    Szívemmel is játszott valóban.
    Nekem oly szent volt ez a játék;
    Az irigy sorstól bús ajándék.
    Lelkembe villant szőkesége…
    De a játéknak vége, vége.
    Egy melódia él szívemben,
    De a szövegét elfeledtem.
    Fáradt, unott, szomorú néző,
    Tudom már: minden nő színésznő!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Avató vers

    Öreg fiúk, a régi iskolában
    Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
    Idézve eltűnt arcokat, merengőn
    Járjon be lelkünk távol temetőt.
    Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
    Kik innen együtt indultak velünk,
    De ők a kora sír ölébe hulltak,
    Hogy megmaradjon a mi életünk.

    Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
    S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
    Emeljük újfent tündöklő magasra,
    Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!
    A szörnyű leckét ne feledje senki,
    Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
    Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
    Magyarország, az áldott, szent kenyér!

    Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
    Hogy folytatódik a történelem
    S találkozunk megváltott lelkeikkel
    Egy boldogságos magyar ünnepen!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Anna után

    Ez szomorú ősz lesz.
    Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
    Bánatórák, ó az én időm ez,
    Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!

    Csókolom a lelked.
    Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
    Régi könnyek, te már elfeledted,
    De én értük csókolom a lelked!

    Látni szeretnélek.
    Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
    Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
    Megölnétek, százszorszép emlékek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Telefon

    Hallom a hangod messze, mélyből,
    Egy régi nyárból száll felém,
    Egy mámoros és fényes éjből
    Dalol, mint álom és remény.
    Hallom a hangod, selyme simít,
    Bársonya borzongat megint,
    A szavaid, e pajkos villik
    Csapata surran szivemig.
    A kagyló búg, ó áldott kagyló,
    Mely ily dús gyöngyöket terem,
    Úgy érzem, édesbús viharzón
    A tenger zeng, a végtelen.

    Forrás: MEK