Címke: emlékezés

  • Zelk Zoltán: Hegedűszó

    Hegedűszó, hegedűszó,
    hegedű édes zokogása,
    az a mély hang, a fekete,
    s a vékony fehér cérnaszála.

    Te muzsikus! Varázstudó!
    Kezedben vonó: varázspálca.
    Egy mozdulattal fölfűzöd
    mindünk szívét e cérnaszálra.

    Egymáshoz fűzve így ülünk.
    Fölöttünk száll, suhog a dallam.
    Az ismerős! mit úgy tudunk!
    s nekünk mégis kimondhatatlan.

    Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
    de nincs hatalma rajta szónak,
    amit csak a négy húr felel
    a híven faggató vonónak.

    A dal, mely csecsemőkorunk
    s az öregség hólepte tája,
    hová talán el se jutunk,
    de lelkünk mégiscsak bejárja.

    Múlt és jövő két szárnya zúg,
    suhog fölöttünk a teremben –
    s amikor végül is lehull,
    egy pihéje arcomba lebben.

    Fölrezzenek. Szemembe süt,
    kigyúl a való, mint a lámpa.
    De szívemben még búg tovább
    a szomorúság boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Téli mese

    Künt hó felett tökfej hold lebegett.
    Nagymama a tűznél melengedett.
    Korom macskánk mellé settenkedett
    s eszegettek egy száraz-kenyeret.

    Én festegettem tarka madarat,
    Lenkice egy hatlábú egeret,
    Ferike szép kékszemű bogarat,
    Margitka meg négyszarvú tehenet.

    A madár felfalta a bogarat,
    a nagy tehén a kicsi egeret.
    A két lány erre sírásra fakadt,
    Ferike, a huncut, csak nevetett.

    A falon három királyi gyerek
    bufti arcán nagy könny cseperedett,
    s gazdáikkal, akár az emberek,
    sírtak lábuknál a vadászebek.

    Ferike szólt: most én hazamegyek.
    A két kislány is felkerekedett.
    Én sírva szóltam: még ne menjetek,
    sosem leszünk még egyszer gyermekek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

    egyszer már majdnem sikerült
    egyik verssorod csuhakötelén
    mint az artistáknak a trapézig
    följutnom de láttam hogy te a
    megváltás lassacskán kétezer
    év óta egyre húzódó zűrös
    utómunkálataival vagy el-
    foglalva szemérmesen és
    megértő tisztelettel vissza-
    ereszkedtem a porondra

    1984

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Játék

    Mikor a lámpámat eloltom,
    A zuhogó nehéz sötétben
    Elalvás előtt nap-nap, folyton
    Halált játszom magamba szépen.

    Kinyújtom testemet az ágyon
    Ünnepélyesen, katonásan,
    Szemem szigorúan lezárom…
    Szép játék ez kéremalásan.

    Fejem keményen hátravágom,
    Kezem mellem fölött keresztbe –
    Itt volt, leszúrt az én halálom,
    Ó szörnyűszép, egyetlen este.

    Ki benn szívem dobját ütötte,
    A dobverőt letette mostan
    S fáradt sóhajjal omlik össze,
    Hisz annyit ugrattam, kínoztam.

    A holtak mily szépen feküsznek,
    Meghódolt hercegnőknél szebben,
    Mint a hó, mint az alvó szűzek:
    Százszor tisztábban, hidegebben.

    Állam magaslik gőggel, fönnen,
    Nyugodt mellem szép drága márvány,
    Nincs forró vérem s langyos könnyem
    Csodálatos forrása zárván.

    És minden elveszett most innen,
    Mint az elfújt gyertyák világa,
    Az ég és a szerelem… minden,
    Reggel bánata, esték vágya.

    Apám szakállas, halvány arca,
    Szép utam Páris városába,
    Kusza életem láza, harca,
    Emlék, szándék, most mind hiába.

    Sétálni még egy nő utcáján,
    Mosni küszöbét könnyeimmel…
    Gyermekkorom, kis fejér bárány
    Messzi hajnalból idecsilingel.

    Két gyertya hogyha most kigyúlna,
    Két gyertya fejtől, jobbra-balra,
    Fényük az arcomhoz simulna
    És én így maradhatnék, halva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

    A gondolj-rám-virág,
    az volna szép, az volna szép,
    a gondolj-rám-virág,
    az barna-kék, az barna-kék
    (csak volna barna, volna kék,
    a gondolj-rám csak volna szép,
    mert nincs ilyen).

    A nefelejcs azt mondja: nem,
    a gondolj-rám: igen, igen,
    azt mondja, hogy: igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Üzenet, messzire

    Messze vagy, de foglak, elérlek.
    Legázolt kilométereken át
    ágyúk, gépek, villámok kezei
    viszik így, messzi, messziről
    a fényt és halált.

    Féltelek és fölragyogtatlak.
    A szivem fuldokló vihar.
    Vad varázsló, magamat bűvölöm,
    s megdermedek, míg megdermesztelek
    lelkem parancsaival.

    Messze vagy, de én nem eresztlek.
    Vágyaim éhes hadseregek.
    Vannak gépeim: leszögez a fény;
    ami enyém volt, mindig enyém
    és én sohasem feledek.

    Vannak gépeim: ami engem,
    az kell, hogy kössön téged is:
    nem segít szó, könny, semmi dac,
    ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
    és üdvözűl, aki hisz.

    Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
    szemeim fényszórója alatt:
    legyőzött kilométereken át
    vakítva hullanak reád
    az örök sugarak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Álom előtt

    Ez a szív már régen és örökre elárvult
    De a gondolat bátor s odafönt

    Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld,
    Mígnem elaltat, elringat a csönd

    S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt
    Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt

    S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek:
    Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek;

    Hűs szél indul eközben s nyílt éjre kibomlik az alkony
    S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm

    S a kövér árnyak közelembe húzódnak, mielőtt elalszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A kiránduló társ emléke

    Ha kiértünk a szép, szabad mezőre,
    nagyot kurjantott, mint a pásztorok.
    Most a hegyen néma bazalt az őre,
    s szabad hegyekre néző sír-sorok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vas István: Ablaknál

    Már fordulnak és intenek az évek,
    a szerelem, ha néha még betéved,
    a mélabú mezébe öltözik.
    Az élet mintha négyökrös szekéren,
    mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
    egy más vidékre lomhán költözik.

    De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
    Akárhová méssz, véled vándorolnak
    a régi rongyok, régi bútorok.
    Egy régi életet hoz mind magával,
    gyermekkorod kaján tanúja rád vall
    és nőttön nő a régi undorod.

    Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
    jobb magadat merészen felcserélni,
    elhagyva élted rég megunt körét.
    De hű a szív, a régit kezdi újra,
    jobb volna élni, máskép, megújulva,
    mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

    A padló tompa gúnyt recseg alattam,
    a gond harangoz minden gondolatban,
    egy hűs szellő fúj, lankad már a nyár.
    A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
    Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
    Mint zsákmányát a lengő sasmadár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: A gyermekkor

    Előttem van, még ma is tisztán látom
    milyen is volt az egykori gyerek,
    ki a határban, vékony fényzsinóron
    sárkányfelhőt szélnek elengedett.

    A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
    mert minden felnőtt kicsit ostoba,
    azzá teszi sürgető évek, tervek,
    tévutak, ráncok kenyérgond-hona.

    Múltban, tudásban ott a szomorúság.
    Iskolapadhoz leláncolt rabok
    fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
    míg nyárig szállnak vágyak, illatok,

    de a nyár is, ha csillog összetörten,
    nem önmaga: egy-egy darabka nyár
    színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
    el-, s visszadob a túl forró határ.

    A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
    fehér hullámot, mely kinyílt virág,
    s míg szirma hull haragdús pillanatra,
    meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.

    A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
    árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
    Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
    s becsapta a hajszolt felnőtteket,

    akik hitték: mit sem hall a valóból,
    mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
    hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
    s legbelül vérzik piros önmaga.

    Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
    Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
    Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
    – s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!

    Verekedők. Indulatok. Butító
    háborúból jött furcsa nemzedék
    gyermekei közt csak bezárt-magamban
    hallgathattam mélyre rejtett zenét.

    Mégis, amíg a félelmet tanultam,
    megtanultam végül nem félni már,
    ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
    zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.

    Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
    s minden fényesben fénytelen ragyog,
    mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
    múltját, vérző, piros csillagait.

    Forrás: Lélektől lélekig