Címke: emlékezés

  • Nadányi Zoltán: Egyedül

    Egyedül ülök a szobában,
    A gyertya sárga fénye mellett…
    A bús magányban eltűnődöm
    A légbefoszlott szép időkön,
    Mik elrepültek, mint lehelet…

    Elnézem a gyertyát merengve,
    Körötte annyi pille repked.
    Epedve körülszálldogálják,
    Körülrajongják sárga lángját,
    Zümmögve néki hő szerelmet.

    Így voltam én is hajdanában,
    Amint e sok kis éji lepke;
    Így, így rajongtam Ő körüle.
    Csak látásának is örülve,
    Így vágytam őt, kínban epedve…

    – – Egy percegés… egy pille szárnyát
    Elkapta most a gyertya lángja!
    Szegényke nem állhatva ellent,
    A lánghoz nagyon is közel ment
    És most lehull a föld porába..

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Szemem és szemed

    Szememmel táncolt a szemed,
    beszélt szememmel, és ölelkezett:
    Sírás, csend, szigor, és révület
    – mi minden?
    Csak szemem és szemed.

    Ki végtelen feledésednek ajánlom
    múló esetemet,
    tőled, magamtól már csak azt kívánom:
    ha találkozunk még, bárhol e világon,
    ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

    Szememmel táncolt a szemed,
    beszélt szememmel, és ölelkezett:
    Sírás, csend, szigor, és révület
    – mi minden? mi minden?
    Csak szemem és szemed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Elégia

    Égi vizekben elázik a hold,
    kifakulnak az árnyak,
    őszi kolompszó sírva barangol az
    árva határban.

    Rózsa lobog még, izzik az őszben
    a hárs, a kakukkfű
    illata száll, kicsi nyírek a fénybe
    fogódzva zokognak.

    Rőt tarlón citerázik a szél, hova
    bújsz, ki elől futsz?
    Csillagok éles körme hasítja az ég
    sima bőrét.

    Mondd, tudnál-e nevetni ma úgy,
    mint fürge patak szól
    zöld köveken, hideg éj kupolája
    alatt tovafutván?

    Sok tovaringó évszak után dideregve
    az emlék
    hűlt parazsánál föl tudnád-e
    idézni, ki voltam?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Búcsú

    Ne szánakozz rajtam, ha keserű is
    távozásod – mily szép az emlék,
    mit bennem felejtesz
    s a fájdalom, mivel visszagondolok reád
    mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.

    S látlak majd, ahogy mellém ülsz
    s úgy csüngnek lábaid alá,
    mintha patakban fürösztenéd őket
    s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után,
    mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.

    Lám, el se mégy te, csak énekké válsz:
    lombosodó ének árnyában fekszem én –
    s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál
    örökös nyílásra kifakad neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra

    Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
    Mi lett belőled a nagy tél alatt!
    Mentem, megjöttem, réted újra látom,
    De téged, téged nem találtalak.

    Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
    Ki fog még emlékezni rólatok,
    Kik az Isten szépei voltatok,
    Ha gyertyáitok fényére se lelnek.

    Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
    Nem hallotta a pokol röhejét:
    Meggyilkolt egy miniatűr világot,
    Az Istenségnek egy lakóhelyét.

    De bennem élsz, amíg majd nemsokára
    Befogad engem is egy más planéta,
    Ott majd egymásra ismer és magára
    Virágos kóró s fiatal poéta.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Alkalom

    Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
    Fáradt vagyok már… És, jaj, mi “igaz”?!
    A valóság egy darabig az…
    Tévedés? Szívem legszebb tévedése!
    Ha véletlen, bár ma is igézne!
    Ha látomás, tűntödben is vigasz!
    Akármi, minden veled sugaras:
    kettő kellett hozzá, a szívem és te.

    Rád vágyik vissza minden örömöm.
    A legnagyobbat neked köszönöm,
    s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.

    Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
    Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
    Alkalom, hogy sose felejtselek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Ahogyan régen

    Aludni kéne

    Ahogyan régen.

    Lehajtott fejjel,

    Anyám ölében.

    Kelni a Nappal,

    Vidám tavasszal.

    Szállni fecskékkel, darazsakkal.

    Gurulni domboldalról völgybe,

    Pörögni, forogni körbe-körbe.

    -Utána újra!

    Még egyszer,..százszor!

    Nyakláncot fonni

    Fűből, virágból.

    -Elvinni neki!

    Hazatalálni!

    -Minden ölelést meghálálni!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hajnal Anna: Forrás mellett…

    Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
    s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
    fáradt szivem
    zenéddel ringatod, lágyan pihen.

    Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
    elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
    gyermekkorom,
    lendülő íveden visszaoson.

    Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
    tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
    s lábamon át
    zöld-mohás mederben siet tovább.

    Felkelek partjáról, – hogy csillog minden a napban,
    pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
    gyapjumosók
    éneke csattog mint távoli csók.

    Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
    a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,

    • itt vannak már,
      parton a sok magas fűzfa kosár.

    Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
    szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
    amott az öreg
    nézi a bíboros eget s vizet.

    Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
    köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
    csillag ragyog,
    be jó hogy most hazaindulhatok –

    aludni – álmodni – mindig ha fáradt a lelkem,
    gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
    s ki téged idéz
    áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • János Árpád: Aki menni akar…

    Mégis elment. És vissza nem jön soha.
    Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
    szerettem, azt sohasem érezte meg.
    Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
    nem kellett neki. Mégis elment vele.
    Aki menni akar, azt engedni kell.
    Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
    Aki szívvel él, szívébe hal bele –
    a gondolkodónak más az élete.
    De a józanságnak mindig ára van,
    pózoló, festett színész sorsára jut.
    Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
    prózai szerep. Semmit se ér vele.
    Hát elment és vissza többé sose jön.
    Egyszer… Talán majd meglát kint az utcán,
    lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
    Minden virágnak sorsa a hervadás,
    nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
    ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
    fiatal marad. A szív, mely szeret.
    S míg rájön, egy egész életbe kerül.
    És letagadná a szívét józanul.
    De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
    ha elvirágzott. És akkor már késő!
    Sokan próbálták már – sikertelenül.
    A szívtelen csak magával vétkezik.
    Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
    S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
    Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
    s a múltat pótolni ezért nem lehet.
    Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
    Ha találkozunk és szembejön velem,
    lehet, hogy halványan eszébe jut egy
    régen volt, játékos, félig szerelem,
    amely bennem még akkor is élni fog,
    de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
    arcától felém a józanság ragyog.
    Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
    hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
    Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
    a ráncok látszanak – az idő halad -,
    szeretni tudni és nem akarni kell.
    Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
    és szeretni tud, az fiatal marad!

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: Aszfalt

    Novemberestén, – párás, szürke légben
    Végigsuhant fehéren, – hófehéren
    Zsibongó utcán, téren.

    Hol kába fényt szór minden kirakat,
    A sivár, gőgös ívlámpák alatt
    Sietve elhaladt.

    Míg karcsú árnya a házak falán
    Úgy fut utána – üldözi talán:
    A gondűzött, a szomorú leány.

    S egyszerre, – megáll a sarkon.

    Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
    A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
    Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!

      • Elnézve sürgő emberek felett
        A férfi. Szeme, az utcára téved, –
        Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

    Egyhangú közöny az arcon.

    Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
    Egy szíven a ború.
    Míg széttekint – magába, társtalan
    Egy lány ki szomorú.
    Egy pillanat, míg az emlékezés
    Zokogva tör elő.
    Egy pillanat csak. És szemükben ég
    Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
    A mindent feledő.

    Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
    Remegő kézzel sötét köpenyét, –
    Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
    Vagy visszahívó, édes szót remélve
    Megindul, – a ködbe, – odébb.

    1903

    Forrás: Arcanum