https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Dsida Jenő – Panasz gyengülő gyökerekről

    Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
    mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
    dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.

    Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
    Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
    zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.

    Szálltak az égből angyalok is seregestül,
    üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
    s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.

    – S íme – ma lelked lassu halálra menendő,
    gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő
    kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,

    s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
    véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
    csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Dsida Jenő versei

  • Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem

    Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
    Fonalait kelő nap aranyozta.
    Kisebb körök, nagyobb körök,
    Csodálatos körök…
    Körök közepén ült a pók maga.
    Mestere volt, királya volt,
    Istene volt a maga világának.
    S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
    Hozzá képest a tölgylevél hullása:
    Mintha tömör bronzlapok hullanának.

    És jöttem én:
    Az űrbe lökött kóbor üstökös
    Az őszi erdőn által.
    Szegény mester, szegény kicsi király,
    Ma találkozott velem: a halállal.
    Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
    Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
    Ámde színektől mámoros szemem
    Az egész fényes erdőre tapadt.
    Széttéptem a lenge kis palotát
    Egy pillanat alatt.

    Én nem éreztem mást, mint arcomon
    Leheletkönnyű kellemetlenséget,
    A mikrokozmosz
    Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –
    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –
    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A legjobb barátom…

    Élek én, mint oly sok éve
    magányom csendes, lágy ölén,
    legjobb barátaim lettek a könyvek,
    mikben nem csalódtam én.

    Ha felcsapom a könyv fedelét,
    és utazok a betűk-tengerén,
    messze-messze röpít képzeletem
    s élem a mások életét.

    Feltárul előttem sok, színes világ
    s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
    megnyitom lelkem zárt kapuját,
    az érzéseket áradni hagyom.

    Sokszor csillog könny szememben,
    máskor hangosan kacagok,
    feledni tudom gondom, bajom,
    mert kiről olvasok, nem én vagyok.

    Kirekesztem a zajos világot,
    a csend és nyugalom szigete vár,
    itt feledem sok kudarcom,
    háborgó szívem is megnyugvást talál.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

    Könnycsepp a szempilládon este:
    én vagyok.
    És én vagyok az a kíváncsi csillag,
    mely rád kacsingat
    és rád ragyog.

    A csók, a csókod, az is én vagyok.
    Végigálmodom az álmodat,
    ölelésedben én epedek el,
    csak én tudom minden kis titkodat.

    A kulcs vagyok,
    mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
    s a nyíl vagyok, amely sivítva
    holttá sebzi vágyad madarát.

    A dal vagyok, mely belőled zokog
    holt mámorok tört ívén át az éjbe:
    s én vagyok az a sápadtság, amit
    éjfél után, ha bálból jössz haza,
    rád lehel a sarki lámpa fénye.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig