https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A bércek énekelnek

    Szeretett Apámnak ajánlom

    A bércek énekelnek
    Hallottad már,
    mikor az esti-kék hegyek csoportja
    egy dörgedelmes ősvitába kezd?

    Halvány lilán mikor leszáll az est,
    s a völgyben puska robbant zord halált,
    hallottad már a félelmes zenét:
    az őserdők felharsogó szavát?

    A rianást, amely követve nyomba’
    a hang után a végtelenbe fáj,
    s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
    a végtelen szentség előtt megállj!

    És a vadász, ki lent a szőke völgyben
    csodálkozva a bérctetőre torpad,
    vad félelmében énekelni kezd,
    s önhangjától ijedten összeborzad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvenyén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szerenád

    Mára száműztem minden földi dalt,
    a lelkem messzi magasságba vágyott,
    adok az Istennek egy szerenádot.

    S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
    gyertyaláng libben a függöny alatt,
    hogy észrevette: jelt ád az Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Boldog vizeken

    Felülről csillagfény záporozik,
    alul csobognak a habok.
    Fantasztikus virág-hajóban
    ketten ülünk. Boldog vagyok.

    Csónakunk sárkány-alakú
    könnyensikló kínai dzsunka;
    kirzantémos mennyezete
    sziromesőt szór a hajunkra.

    Boldog vízeken halkan siklik.
    Messziről szent esti varázs
    elénk muzsikál a partokról
    s egy-egy dal minden csobbanás.

    Mi már nem is vagyunk a térben,
    minket már semmi meg nem ölhet.
    Egymásra nézünk s eleresztjük,
    vízbe dobjuk az evezőket.

    Menjünk! Ezen a szép vízen
    nincsen zátony és nincsen torlasz –
    Átölellek és néha-néha
    csókomtól halkan felsikoltasz.

    Lelankadunk a csónak-aljra
    fehér tébolyban üdvöt nyerve…
    Alszunk… Most már lehet akármi.
    Vihet a nagy víz akármerre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!

    Forrás: Szeretem a verseket