https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    …S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell,
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Szemafor

    oly sokáig ácsorogtunk
    a tiltó vörös
    hipnotikus szemébe nézve
    hogy mire kigyúlt
    a remény zöldje
    már semmi kedvünk
    átkelni

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Gyakran eljön

    Éjjel meglátogatott.
    Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
    figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

    Megsimogattam nagy hűvös haját:
    az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

    Meg akartam csókolni.
    Huncutkásan megfenyegetett.

    Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
    Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
    s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Köszönöm mégis…

    Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
    A leszakadó hullám-emelet
    párkányának tört tajték-cirádái
    horzsolták lelkemet.

    Köszönöm mégis: éreztem a csend
    milyen lenne – ha lehetne enyém.
    Milyen lenne a szabad láthatár,
    a mély élet és a mély költemény.

    Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
    S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
    Megtanultam: soká bír fennmaradni
    a hajótörött is egy deszkaszálon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Egy szellő

    Egy szellő jött, nyugatra induló.
    Üzentem vele Néked.
    Talán elér, talán átadja,
    talán megérted.

    Olyant küldtem vele,
    mit nem bír el levél.
    Amit elejt a drót is,
    amire odaér,
    és semmi hullámhosszon
    nem lelni állomását:
    a szívem dobbanását!

    Egy szellővel
    ma este-tájt
    küldtem valamit Néked.
    Talán elér,
    talán átadja,
    talán megérted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Visszanyert fény

    Járosi Andornénak

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Előttem az út egyre feketébb.
    És mégis olyan biztosan megyek,
    Ó, kibeszélhetetlen békesség –
    Kezemben olyan békés fegyverek:
    Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
    Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
    Ha eloltom, sem félek semmitől,
    Véd az erdő és segít a sötét.
    Futtatom magam előtt fényemet –
    S fel a fákon, mint víg mókusokat:
    Táncoltatom a szelíd sugarat.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Mögöttem messze, milyen messze már
    Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
    Végnélküli orvosi rendelők –
    Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
    Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
    Gyanta, tömjén, olajok, illatok
    És balzsamok.
    Nem is ezen a világon vagyok.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
    Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
    Ül és fütyül a fekete világra.

    Sötét a fenyves, sötét a világ
    És háború van s ó, annyian félnek!
    Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
    Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

    Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Kezdet

    És most elkezdek meghalni –
    mondta a magzat

    és megszületett.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Balla D. Károly, Kezdet, erdélyi magyar, paradoxon, születés, rövid vers

  • Áprily Lajos: Az öregség árnyékában

    Deresedem s apad a testem,
    fogy a szó, szerelem, harag.
    Egy titkos véső egy szilánknyit
    belőlem mindennap farag.

    Vonásaim, mint régi rézkarc
    szigorú rajza, élesek.
    Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
    olyan karcsú s könnyű leszek.

    Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
    míg még könnyebbre szikkadok.
    Messze repít a nagy, komor kéz,
    ha majd sötét íjába fog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Fától fáig

    Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
    fától fáig lopja magát a gyermek
    Én istenem csak vissza ne
    csak ne gyalog kellene
    csak le ne menjen a nap a tisztásról
    legalább a csengettyűt hallanám

    Meg-megtorpan futásra készen
    kis szíve mint a mókus szökne bújna
    borzongó nyárfalevelek közé de
    hol vannak már a nyárfák hűtlenül
    ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
    fillérnyi tisztáson
    Visszafelé majd
    sörényébe markolok Vágtába jövök
    csak addig a vastag bükkig ha még
    az innen számított ötödik fáig

    Őznek rókának farkasnak lenni
    bokornak ágnak avarnak lenni
    madárfészeknek lenni
    madártojásnak lenni
    nyárfalevélnek lenni
    kakukkhangnak lenni
    csak lovait kereső kisfiúnak
    ne lenni

    Még két fáig három fáig
    Hallom Nem hallom Hallom
    Ha eljutok addig a gyertyánig
    katona leszek hajóskapitány leszek
    fölfedezem Amerikát Amerika is
    elveszhet de én megtalálom

    Sörényébe markolok
    Még egy Még három
    Próféta leszek betegeket gyógyítok
    Jézus leszek
    föltámasztom édesanyámat
    Tovább tovább most már hallom
    “Áprilisnak bolondja
    fölmászott a toronyba
    megkérdezte hány óra
    Fél tizenkettő
    Fölmászott a toronyba”

    Most nem hallom biztos állnak
    jóllaktak már bóbiskolnak
    Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
    hogy a farkas
    Sírni kéne énekelni
    éjnek lenni
    nem is lenni
    csak ne kéne beljebb menni

    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Még csak öt fát megyek s akkor
    “Ördögborda ördögborda
    mézes lett a mackó orra”

    Szól a csengő most is hallom
    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Innen még visszatalálok
    Morzsát hintek
    gallyat török
    nevemet a fába vésem

    Szól a csengő most is hallom
    folyton hallom hallom régen
    Hallottam az anyaméhben

    Megvár a nap
    meg a nyárfák
    Róka-alkony farkas-éj
    haladj tovább fától fáig
    biztasd magad kislegény

    Rég nem hallod mégis hallod
    Hold világol a tisztáson
    Már a hold is lemenőbe
    Morzsáid felcsipegették
    gallyaid a fák kinőtték

    Neved heges hieroglif
    Száraz ágon csüng a csengő
    lovad farkas tépte széjjel
    Dzsungel már az erdő
    Anyatej
    Hangyatej
    Tovább tovább fától fáig
    “Mézes lett a mackó orra
    rá is szálltak a legyek”

    Elszisszent az út alólad
    Nyárfák félelme ülepült
    homlokod pólusaira
    De csak tovább fától fáig
    Nincs az a film az a magnó
    vissza ez már nem játszható

    Kínálkozó ágak
    hurkot himbáló filozófusok
    “C’est la vérité monsieur”
    “Die letzte Lösung mein Herr”
    “Fél tizenkettő
    bolond mind a kettő”

    Tovább tovább fától fáig
    magad lopva
    botladozva
    Anyatej
    Hangyatej
    Ecet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Őszi csodák

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    A tekintetem rátévedt egy fára:
    Nini még most sem sárga.
    Zöldnek tartotta meg
    Szép reménység-ruhában
    Az, aki megtarthat mindeneket.
    És én is élek,
    És én is élek
    S megvannak mind, akiket szeretek.
    S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
    Eljönnek hozzám az őszi csodák:
    Másodszor borulnak tündér-virágba
    S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
    Az almafák.

    S a drága földön, nem is olyan messze
    Másodszor érett meg most a cseresznye,
    Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
    Őszi bánat és lila gyász után,
    Októberi dombok oldalain
    Pompázik a tavaszi kankalin.
    Rügyet bont minden ág
    S belőlem is szinte nap-nap után
    Kihajt egy vers-virág.
    S ki tudja még mi lesz?
    Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
    Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
    Lombkoronás, orgonás áhítattal.

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    Az utcasor felett
    Egy színes felleget.
    A szemem újból rátévedt a fára.
    A reménységben megtartatott fára, –
    S akkor gáttalanul,
    Feltarthatatlanul,
    Elbírhatatlanul
    Robbant ki szívemből a hála.

    Forrás: Lélektől lélekig