elárvult utolsó poharad üveged
leltárba veszik csigolyádat
késpengeélű mosolyodon
bakanccsal járnak körömcipőben
magukra húzzák ingedet
meglékelik a koponyádat
kifosztják koporsó-szavaid
ítéletedben dáridóznak
halálod kilóra mérik
lázadásod lábnyomában
magántócsával beérik
szabadság elárult szegénylegénye
halálodban is hontalan
el ne költözz a temetőből
kilakoltatnak koponyádból
selyemnyakkendős döglegyek
Forrás: Magyarul Bábelben
már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek
írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok
emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett
mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház
a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott
csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve
dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudtunk mit mondani
eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett
úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok
de dolgozom – ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet
a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak – elkerül
árnyékod is – nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket
elmennénk együtt Diósadra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó
csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet
mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!
Forrás: Magyarul Bábelben
uraim a vétkes én vagyok
én éltem úgy mint a vádlott
minden gondolatát ismerem
magamnak vallom uraim
ítéljenek párban el
tiszta tudattal vállalom
az őrült vádat
uraim az őrültek önök
tízparancsolat fönn
tízparancsolat lenn
tízes fönn
tízes lenn
kereszt fönn
kereszt lenn
keresztet átfúró szeg fönn
keresztet átfúró szög lenn
nyitott könyv fönn
nyitott könyv lenn
ablakrács fönn
ablakrács lenn
Forrás: Magyarul Bábelben
Anyám, gyilkosok és elmebetegek
közé szültél védtelen csecsemőnek!
Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
Megindultam a háború vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
így szöktem vissza anyámhoz
a történelem határain át.
A gondolat útja így alakult agyamban.
Minden új gondolatom végigjárja
az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
s a befogadó közösség kenyerét követeli,
hogy szülőföldre találhasson végre
a történelem határain át.
Forrás: Magyarul Bábelben
… Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
… fent ék alakba vonulnak a darvak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék versben elbúcsúzni
attól, mi szép volt nekem,
“törvényen kívül” is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm –
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve –
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót –
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét időkben árnyékát idézted,
s most benned lüktet vér és test szerint.
Arcod görcsébe írja már a végzet
a Laokoon-vonású férfi-kínt.
Forrás: Szeretem a verseket
Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold…
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.
Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola…
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona…
Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált…
A daru elment… s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold…
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Forrás: Lélektől lélekig
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
Forrás: Lélektől lélekig
