https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 3. – Az őzszemű lány (Rekviem)

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    medencéjén fény-gyerekek
    hancúroztak és visongáltak –
    olyan volt, mint egy üdítő
    pihentető, érett vasárnap.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a Tiergartenben fagylaltot ettünk,
    s a Kuznyeckij Moszton söröztünk,
    sétáltunk a Cişmigiu-kertben
    és csókolóztunk és nevettünk,
    s a Svábhegyen, a kisded szélben
    szomjas szemmel néztünk az eltűnt
    felhők után –
    új felhők jöttek,
    az ég olyan lett, mint egy
    elborult tekintet,
    és többé nem nevettünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    még most is éget, ha a távol
    barna dombjairól felém int,
    és szól az akác illatából,
    s zubog az idő, mint a vérünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki eltűnt, mint a szelíd felleg,
    és én hiába szólítom,
    mert a felhők sosem felelnek,
    hisz nem ismerik a szerelmet,
    csak a szerelem érzi őket,
    mint a vadászfegyvert megérzik
    a virág-lábú, bátor őzek.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki tovaillant, mint az őzek
    – fák közt iramló barna láng –,
    s én vártam, vártam, vártam, félszeg
    félsszel, fürkésztem elborult
    kedvvel a halott, szomorú
    ösvényt –
    És érkezett egy urna,
    s benne egy maréknyi hamu.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 2. (Rekviem)

    Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
    a kín –
    itt élsz
    – hát élsz-e mondd –
    felsőbbrendű szögesdrótok között
    az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
    és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

    neved nincs
    tárgy vagy csupán
    karodon a leltári szám –
    tárgy vagy
    csíkos huzattal
    beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
    és nem tanácsos hallgatni sem
    és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
    nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
    nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
    nem tanácsos betegnek lenni
    nem tanácsos egészségesnek lenni
    nem tanácsos járni
    nem tanácsos helyben ülni
    nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
    nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
    nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
    nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
    nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
    nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
    nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
    nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
    nem tanácsos részt venni
    nem tanácsos közömbösnek maradni
    nem tanácsos élni
    nem tanácsos meghalni – –

    Hát ez vagy
    itt vagy
    fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
    délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
    szokd meg hát
    szokd meg
    mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
    fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
    evés közben olvasott újságot
    ujjadon a karikagyűrűt
    feleséged apró zsörtölődéseit
    azt hogy kirúgtak állásodból
    s térdig lejártad lábad a mindennapiért
    szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
    a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
    pulzusod lüktetését
    a hideg vacsorát

    s a legborzasztóbb az hogy megszokod

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált

    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét

    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

    Milyen széles az Óceán
    annak, ki hazagondol –
    s rossz hír számára mily rövid az út.
    S százszor jajabb annak, ki már-már
    gondolkodni se tud a gondtól.
    Jaj neked, hús-vér idegen! –:
    szerves gép itt az ember – –
    próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod –
    nem kilóra mért szerelemmel.

    Hova vetemedtél
    hova vetemedtél
    szivárvány havasról
    szivárvány havasról
    tűzre te vettettél
    hamuvá vedlettél
    mint jó Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka
    ifjú Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka

    Jaj istenem a világ
    kinek szoros kinek tág
    jaj de szoros a világ
    csontig hatol velőt vág
    hogy kitágul a világ
    ha egyszer jobb időt lát.

    Dolgos állat az ember,
    így bírja ki magát,
    lesz még célszerű is
    az agyontervezett világ,
    mindennek oka s célja
    s valami haszna van,
    a jövő alaprajza
    az arc ráncaiban,
    emez már föld alá nő,
    amaz csillagokig – –
    – Komponálni? lehet még?
    de hát az ember dolgozik.

    Kőrösfői lányok,
    máramarosi románok,
    sátron sívó arabok,
    kunyhón tengő törökök:
    hogy a nóta régi
    s hogy mindig új: így örök –
    egy nyelven szól az mind,
    magyarul, románul,
    s ki más értené, ha
    nem Bartók tanár úr?!

    Estélyiben-frakkban
    Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
    zongoraszónál szebb
    zongorafödélen a lakk,

    gyémántbolygók keringenek,
    csiribirivalcer –
    – pucér füleknek szól,
    veszett ez a hangszer!

    Kicsi ember, tudsz-e
    szépeket hazudni,
    szép álságot hinni?
    Van-e erőd: utolsóig
    minden poharat kiinni?

    Kin veszed meg végül,
    hogy nem alhatol?
    Ten bűnöd az is, ha
    megszaggattatol.
    Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
    vijjogtathatsz vonósokat,
    doboghatod a végtelen
    szinkópás ritmusait,
    csobogó fényakkordok
    gyöngyözhetnek ujjaid alól –
    mit számít a kőfülűeknek!
    Köpj rájuk – másként nem megy.
    De senki se tiltja meg,
    hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
    Fáj az otthon, ki megtagadott.
    Fáj az otthon, a megtagadott.

    Halál elől meghalásba menekül, aki él –
    út-e az út, mely nincsen?
    Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
    kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.

    Akit sorsa meg akar tartani:
    síriglan-reményben ég el.
    Akit sorsa el akar veszteni:
    megveri tehetetlenséggel.

    Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
    gond a csönd is, ha nincs.
    Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
    a lélek végül rádpirít.

    …

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Az oszlop

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    a véges ember végtelen
    gondolatai közt valahol,
    a szem kihunyó tüze és
    az elme végtelen szikrái közt valahol,
    valahol véges életünk
    két szélső pontja közt,
    az Elérhetőnek határán valahol,
    valami szédült nyugalom
    kiirthatatlan reményeinek
    határán valahol,
    valami kába rettenet
    kiirthatatlan borzalmainak
    határán valahol,
    ahol a szertefoszlott örökkévalóság
    átengedi az Ember sorsát
    az örökkévaló Jelennek,
    hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
    de annál szigorúbb a Törvény — —

    a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
    — ott kezdi remélni a Végtelent.

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    hol a perc súlya szertefoszlott,
    hol a gondolat, a kifosztott,
    tetszhalálból föltámadón
    új életét kezdi, hol áll az Oszlop.

    Mert hát ilyen a véges ember —
    kacérkodik a végtelennel.

    A végtelennel, melyre nincsen mérce
    (hisz ezért végtelen) –, tehát
    nincs mód rá, hogy megértse.

    Mert mi mindent mértékkel mérünk.

    Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
    Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
    Mennyire félünk, mennyire élünk.
    Vagy hogy a sors mennyire büntet.
    És – egyetlenegy életünket.

    De a ránk kiosztott
    időben most már áll az Oszlop.
    Nagy ellenünk, az elmúlás
    tehetetlenül rázza öklét:
    van már percmutatód, öröklét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

    A költő mit is tehet?
    Teleírhatja csillagokkal
    a mennyboltot,
    míg alusznak a csillagászok.

    Teleírhatja rózsákkal a kertet,
    míg alszik a május.

    Teleírhatja napfénnyel a strandot,
    míg alszik a napfény.

    Ó, százegyszer is kifoghat
    a késedelmeskedőn!

    Teleírhatja reménységgel
    a szállongó időt,
    míg alusznak az emberek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: mert fuldoklásunk szenzáció

    mert fuldoklásunk szenzáció
    s verseinket mint napi pletykát
    viszik világvárosokon át
    hát belefúrjuk magunk a földbe
    röggé virágzunk csonttá fehérlünk
    műanyagkoszorús gyászvitézek
    szájába nem adunk dumát
    harangok lelke nem malaszt
    nem harisnyakötő tucatáru
    fejünk a földgolyó maga
    nem nyálazzák be tengerünket
    kétéltű luxusutazók
    rácsok mögött méltósággal
    járunk ha kell káromkodunk
    de nem árverezzük el a világot
    bőrkabátosokkal nem alkuszunk
    virágok kelyhébe nem köpünk
    nem súgjuk be halottainkat

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Végrendelet (II)

    Az ének ugyanaz.
    Arcom, a földrepedéses
    a tiéd.
    Viseld tovább!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Védtelenül

    Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
    mégis borzongva elhagysz.
    Nézem a táguló homályt a szemeden.
    Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
    Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
    hogy osztozz szétzilált életemen!
    Embertelen sorsába zártan
    megmaradhat-e embernek az ember?
    Feláldozzam a mosolyodat?
    Üsselek pofon szerelemmel?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
    hogy bemocskolja magát.
    S a jóság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszivárgó halál.
    Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
    Fáj-e a fának a simogatás?
    Fáj-e neked a simogatás?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    S a tisztaság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszívódó halál.

    Forrás: Magyarul Bábelben