https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Dsida Jenő: Csöndes áldozat

    Hatalmasnak indult.
    Életében osztozkodó fatársai
    ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
    Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
    és átölelve megvédeni,
    ma újra izmosabb lett,
    fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartó.

    És büszkén állt a fa.
    Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
    patak cserregett oda-oda dörgölődve
    egy-egy benyúló gyökér-bogához.
    Méhek, madarak zsongítón hangversenyeztek fülébe
    és nagyon érezte, hogy szép és erős.

    Egyszer azután jelentés jött.
    Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
    lobogóhajú tündér érkezett és megállt
    a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
    Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
    Át akart menni,
    de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
    s nem mert a kicsi tündér…
    Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

    S az reccsenve kidőlt.
    Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
    hogy két kicsi láb folytathassa útját.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Dsida Jenő: Fáraók sírja felé

    Egyszer megtalálnak.
    Meg kell találjanak.

    Holdas éj lesz a sivatagon.
    Két karom, ujjaim
    kimerednek a homokból –
    Lebontják, ássák a fövenyt
    és megtalálnak:
    a szívemet is,
    a kincsemet is,
    a titkomat is.

    Nyújtott énekkel, teveháton
    ügetnek velem
    remegő sugár-szőnyegen
    Fáraók örök sírja felé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Bartimeus

    Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
    megérintette fénytől szűz szemem,
    világgá lett a bús világtalanság,
    s öröm borzongott át a lelkemen.

    Koldus-kövem felett, a tér derengett,
    arcom felé egy arc világított,
    s káprázva néztem hívó, mély szemébe
    Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

    Szép volt, anyám, szememmel simogatni
    virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
    vagy messze-húzó út ívét követni
    a dús vetésű Jordán-tájon át.

    Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
    a nyári éj, mely csóvákat hajít,
    a virradat, mely kútvízhez kicsalja
    a város nőit és galambjait.

    Jerikó minden színe birtokom lett.
    Egész világ. De meddig lesz enyém?
    Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
    tán elhullatnám s elfelejteném

    a pálma zöldjét, esti domb liláját,
    barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
    De lelkem mélyén hordozom halálig,
    hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

    Egyszer majd szép lesz minden,
    a telet s az őszi
    félelmet, hidd el,
    szerelmünk levetkőzi.

    Úgy állunk majd a fényben,
    mint a virágzó ágak,
    büszkén viseljük szégyen
    nélküli koronánkat.

    Sötétben sem kell félnünk,
    útjaink beragyogja
    hajdani szenvedésünk
    virrasztó teleholdja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

    Tizenhét napja számontartom azt,
    hogy nem történik semmi különös.
    Reggel megébredek, a nap besüt,
    virágot öntözök, és nem tudom,
    mi mire ösztönöz.

    Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
    magam: holnaptól mindent felrúgok,
    de nem vagyok megrögzött lázadó,
    csak kissé nyugtalan,

    mert rég nem írok, rég nem olvasok,
    nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
    felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom,
    a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
    s ha elkerül,

    kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
    csak annyit fontos megemlítenem:
    rég nem kapaszkodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas Árpád: Dúdoló

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    vigasztaló-nagy csöndes ének,
    lélegzete a mindenségnek.

    Havazás lennék, mintha volna
    kedvem és pénzem annyi hóra,
    mellyel ember ily hitvány bőrben
    havazhat egész esztendőben.

    Lassún, mint akit nem is kérnek,
    lennék Föld felett lengő ének,
    egy szál ingben is elringatnám,
    elmúlásommal sem ríkatnám.

    Lennék mindenség ingecskéje,
    öltözködnék a szegénységre,
    ne üssön át az éjszakákon
    vacogó lélek, fázó álom.

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    csitítgató is ott, hol láz van.
    Méltóságos a pusztulásban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Látható az Isten

    Fűben, virágban, dalban, fában,
    születésben és elmúlásban,
    mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
    ahol sötét van, ahol fény ég,
    nincs oly magasság, nincs oly mélység,
    amiben Ő benne nincsen.

    Arasznyi életünk alatt
    nincs egy csalóka pillanat,
    mikor ne lenne látható az Isten.
    De jaj annak, ki meglátásra vak,
    s szeme elé a fény korlátja nőtt.
    Az csak olyankor látja őt,
    mikor leszállni fél az álom:
    Ítéletes, Zivataros,
    villám-világos éjszakákon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Néha félek…

    Néha félek…
    Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
    Ezek a halk neszek,
    Ez az imbolygás, ez az összejátszás
    A hátam megett.
    E halk hullása nem tudom minek.
    Itt nem hull levél,
    Tán az Idő pereg
    Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
    Néha félek…
    A fenyves olyan kísérteties.
    Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
    S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
    Egy idegen parány,
    Akit nem tűr az ősvadon magában.
    De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
    S ahogy fölnéztem,
    Megrázta szakállát egy vén fenyő,
    És így szólt hozzám barátságosan:
    Öcsém, jobban vigyázz!
    S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés