https://verskucko.com

Címke: fájdalom

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Tudd meg…

    Tudd meg, én Neked fájni akarok,
    emlék akarok lenni, mely sajog,
    mert nem lehettem eleven valóság.
    Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
    hogy ne én jussak róla az eszedbe,
    akit engedtél elmenni csókolatlan.

    Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
    és minden szó, mely kimondatlan maradt.
    Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
    mely nem a szemem lesz s a mosolygásom,
    s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
    mert a szívedbe égettem be magam.

    Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
    a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
    a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
    minden asszonykéz, minden férfivállon,
    s az asszonyod, ha karodba veszed:

    mert sohse voltam eleven valóság,
    mindenütt, mindig, minden én leszek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Dsida Jenő – Út a Kálváriára

    Reszkető, enyhe fény sugárzik.
    Egy felhő lassudan megyen.
    A lélek fáj, a fény sugárzik.
    Valaki ballag a hegyen,
    hűs homlokáról fény sugárzik
    s szemét lehúnyja – úgy legyen!

    Elszállt szerelem illatától
    kövér és fűszeres a lég.
    Halott szerelem illatából
    soha, de sohasem elég.
    Bomló szerelem illatából
    sejti a szív, hogy itt a vég.

    A seb szép csöndesen begyógyult,
    – ó, angyalok, bús, kék szeme –
    a seb már nem sajog, begyógyult,
    – ó, halkan búgó, mély zene! –
    a seb már régesrég begyógyult
    és mintha mégis vérzene.

    Valaki lépked, felfelé tart.
    Bozót közt víg madársereg.
    Valaki lassan felfelé tart.
    Tövisről vérharmat csepeg.
    Valaki fel, a csúcs felé tart,
    hogy önmagát feszítse meg.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Merre száll?

    Madár zeng s villan az égen
    fut árnya sötéten a réten
    fent tűzben két lila szárny ég
    lent hamuszürke az árnyék

    Röghöz tapad életem – ó jaj
    szállni be bús örök óhaj
    örök de örökre hiába
    embernek földön fut a lába

    Valahol fent két lila szárny ég
    rohanok mord és hideg árnyék
    botladozom magam összesebezve
    messzire messzire – messze

    Ó merre száll az a langy dal
    az a fényes mennyei angyal?
    kinek lila szárnya ragyog
    kinek én csak az árnya vagyok.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Babits Mihály – A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Utóhang

    Hontalan fények közt otthonos lélek:
    mindentől, ami volt, mindentől félek.
    Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől:
    félek a sajgó megismeréstől.

    Akad-e, akad-e valaki még?
    Számban gyöngyöznek keserű igék.
    Csillagok pislognak kialvatlanul.
    A fény, a fény remegni tanul.

    Mennykő igazságok között vacogva
    világom szétszakad darabokra.
    Akár a nap az esttől,
    elválik test a testtől
    és el a kéj a vágytól,
    férfi és nő az ágytól,
    az akarat a szótól,
    el a cukor a sótól,
    pokol a magas égtől,
    befejezés a végtől,
    a kezdet a nyitástól,
    sírás a csitítástól,
    az eszmény a valótól,
    élő a meghalótól,
    halott az élve-holttól,
    és ama zsák a folttól,

    fölrúgva talmi törvényt,
    ami volt, meg se történt,
    s ami lesz mindhalálig,
    még ma halálra válik,

    a szólott szó is szótlan,
    a való is valótlan,
    a létező is létlen,
    a vétkező is vétlen,
    az ártatlan is ártó,
    a föld égre kiáltó,
    és tettető a tettes,
    és kedvetlen a kedves,
    és a kegyes kegyetlen,
    az összesség egyetlen,
    több a kevés a soknál,
    és több a csönd a szóknál,
    és csupa seb vagyok már,
    s már nem szól senki értem,
    s én nem értem. Nem értem.

    Magamat világgá kiáltván,
    állok kéretlenül a vártán.
    Éget a szó, éget, eléget.
    Adjatok, adjatok oltó igéket.
    Romlandó húsom végét a rögben:
    hinnem az Útban, az örökben.

    Az Útban, mely veszni nem ereszt,
    és amely örökös újrakezdés.
    (Elmondhassam, hogy megcsalattam:
    nemet vetvén, igent arattam.)

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset – George Sand-hez

    Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
    kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem,
    te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
    Azt hittem évekig, szívem legyőz s elátkoz,
    s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
    hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.

    Két szót szóltál csupán – s a föld királya lettem.
    Szívemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
    vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott!
    Soha hű szerető, lankadva már sebektől,
    nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből,
    s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.

    (Szegzárdy-Csengery József)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jim Morrison: Senkiföldjén

    Badarka fordítása

    Megszülettem és halálra
    ítéltél.
    Nem hibáztatlak.

    A tested dolgozik naphosszat,
    a kezed megágyaz éjszakára,
    a lelked fárad, sose pihen
    és már te sem mosolyogsz.
    De nem hibáztatlak
    a fájdalmaimért.

    Az áruházakban, a parkokban
    üvöltsünk bármilyen hangosan,
    szótlanul szenvedünk
    itt, a senkiföldjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig