Te éltetsz és adsz erőt,
Életre hívod a csüggedőt.
Szemedben látom a Nap sugarát
Megyek veled egy égi hídon át,
Mert vagy nekem mementó,
Ezer földi jó,
S mert jó volt veled a rejtelem,
Szívet simító szerelem,
Perverz gyönyör és vad csata,
Melyben alul maradok vala,
Mégis semmi ehhez nem fogható,
Több jót akarva sem adható.
Maradtál perceim csarnoka,
Az érzéseknek hadnagya,
Ha itt vagy érzem élni jó,
S nem látomás gyötör
Nem égiek adta jó,
Csak egy megkésett szerelem
Mely maradt ezer gyötrelem,
De általad érzem mi oly´ jó,
S hogy Te vagy…
Ez semmihez nem fogható.
Lehetnék új szerelmed hírnöke,
Örömeid gyökere,
Egy hang mely elkísér
Amikor leszáll az éj…
Lehetnék… érzem én,
De az öröm csak vak remény.
Az Idő most is közbeszólt,
Kaszával virágot tarolt,
Égetett erdőt, réteket,
Kettévágta az életet…
Álmokat feketére festett,
Kőbe örök jeleket vésett.
Minden, mi szép volt emlék maradt,
Titokban őrzi a csókodat.
Titokban őrzi a csillogást,
S hogy nekem nem maradhat más
Azért van, mert az élet mostoha,
S belénk mart az Idő vas foga…
De szárnyakat adott a szerelem,
Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
S veled szállok most tova
Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.
Hátrahagyom az éveket
Megőrizve mi szép
s jó volt nekem veled…
s talán Neked… velem.
Forrás: Lélektől lélekig
