Címke: fájdalom

  • Petőfi Sándor: De mért is gondolok rá?…

    De mért is gondolok rá?
    Mért gyötrődöm?… hiszen
    Még csak hírét sem hallom,
    Még csak nem is izen.

    Hát ily hamar felejt, ily
    Hamar felejthetett?
    Az még valószínűbb, hogy
    Sohasem szeretett.

    Azt tartják: nem a nyelv, de
    A szem mond igazat.
    Én hittem ezt, s hitemnek
    Gyümölcse kárhozat.

    Hittem szemének, amely
    Azt mondá, hogy szeret…
    Szégyeld magad, szégyeld, te
    Könnyenhívő gyerek!

    Most már egyéb nincs hátra,
    Mint őt felejteni.
    Ki innen, ki szívemből,
    Emlékem kincsei!

    Hajós vagyok, ki vészkor
    Mindent tengerbe vét,
    Hogy az üres hajóban
    Megmentse életét.


    Forrás: Szívzuhogás

    💔

  • Kormos István: Harang

    Láttam szomorúságodat,
    szemedben szomorúságomat.
    Ujjaim vágtató lovak
    dobogtak márvány-gerinceden,
    de hozzám hajtottad fejed,
    hozzád hajtottam fejem.

    Egy szárnyacsavart ablakot
    a szél az utcára csapott.
    Városmajor harangja vert,
    sötétség pohara betelt.
    Tejfogad koccant — mire kell
    ez a szerelem, mire kell?

    Forgott ég-föld velünk,
    s tudtuk, hogy csak elveszünk.
    Hallgattam gyerek-sírásodat,
    hallgattad gyerek-sírásomat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Védjük magunkat

    Vállak között zúzolódik szerelmem:
    egyszer a villamos elviszi örökre,
    hajnalra, trombitaragyogásból
    kihullok belőle összetörve,

    alvatlan, torzonborz fejemet
    lehorgasztom, elveszítem miatta,
    a horkolások omlásán kívül,
    arcom levélhullás simogatja,

    őszi virradat, utcák, megüresedek,
    megtelek az ő forgatagával,
    gyűlölöm félszárnyú ágyamat,
    deres fatörzsnek vetem a hátam,

    a kujtorgó kutyák között
    áthűlök, kifényesedik lélegzetem,
    mint a fejfájás elmém hasogatja
    ez a kiszolgáltatott szerelem,

    leejtett pohárral törik össze,
    segítségért nem kiabálhatok,
    késsel kicsorbul, rádióval sivít,
    csapok hideg vizével elcsorog,

    mire oltalmas fedele megépül,
    deres fatörzsnek vetem hátamat,
    elhull gyerekkéz-forma levéllel,
    bőrrel megkékül, szívvel megszak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.
    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Hajnal Anna: Ének

    Sem esőnek dobolása,
    sem szeleknek ordítása
    fel nem riaszt engemet,
    sem a fáknak gyenge zöldje,
    rigó hímje, kakukk hölgye
    nem indítja szívemet,
    nem énekek és nem színek,
    gyönge szagok, réti hímek,
    kankalin, sem ibolya,
    nincs ajkamnak mosolya.

    Vággyal nem, búval sem élek,
    mint gubóban lepkelélek
    szálak fonnak át meg át,
    minden tagom mozdulatlan,
    sorsom csak áll fordulatlan,
    csillagzat vagy délibáb.

    Minden szólam szólalatlan,
    minden lépés indulatlan,
    fényes ködfolt a jelen
    s időm múlik jeletlen…

    Küllők, kerekek forognak
    újszülöttek fintorognak
    s ríni kezdnek hirtelen,
    malmok, tyúkok kotkodálnak,
    völgyek csúsznak, hegyek mállnak
    s kizöldülnek esztelen,

    hagyom mállni akik mállnak
    zabáljanak, kik zabálnak,
    sutban, zugban, szemeten
    ki mint tehet, úgy tegyen:

    énfölöttem mint az álom
    csillag áll az éghatáron,
    nagy szövőszék, távoli,
    kinek rengő motollását,
    selyem gyolcsa suhogását
    egyre vélem hallani.

    Énköröttem láthatatlan
    gubó készül, bonthatatlan,
    fojtó, fojtó kegyelem,
    elveszejtesz szerelem.


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája

  • Buda Ferenc: Szürkeszemű

    Szürkeszemű, szelíd este
    ereszkedik a szívemre.
    Szürkeszemű, szelíd éjjel
    elmegyek nincsen-reménnyel.

    Elmegyek, hisz úgyse bánod,
    úgyse voltam, csak barátod,
    úgyse voltam semmi, semmi.
    S egyszer úgyis el kell menni.

    Szerettelek és szeretlek –
    akarom, hát elfeledlek.
    Eltemetlek, de megtartlak
    régi szépnek, drága dalnak.

    Ami jó volt, nagyon jó volt,
    de szíveden fehér hó volt,
    fehér hóba beleestem,
    nem tudtam, hogy feneketlen,

    nem tudtam, hogy ilyen forró
    a fehér hó, a fehér hó…



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta

    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába

    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma

    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon

    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen

    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból

    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet

    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába

    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe

    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe

    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze



    Forrás: PIM
    magyar költészet

  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

    Jaj, merre menjek?
    Jaj, merre nézzek?
    Jaj, mit rebegjek?
    Jaj, mit hazudjak?

    Jaj, tán loholjak?
    Jaj, tán feküdjek?
    Jaj, mért akarjak?
    Jaj, mért pihenjek?

    Jaj, régi kertünk?
    Jaj, versek álma?
    Jaj, drága fajtám?
    Jaj, bús vidékem?

    Jaj, hogy sziszegjek?
    Jaj, hogy üvöltsek?
    Jaj, hogy kígyózzak?
    Jaj, hogy harapjak?

    Jaj, hol az arcom?
    Jaj, hol a múltam?
    Jaj, hol az ágyam?
    Jaj, hol a sírom?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Őszi koncert – 1912

    Praeludium

    Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
    sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
    Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
    és régi bútól vemhes újra versem.

    Beteg az arcom, beteg a dalom,
    az elmúlást sápadva szomjazom,
    az életet, mely már csak félig élet,
    a hervadt holdat és a sírt,
    s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

    Beteg vagyok, szépségektől beteg,
    nem is vagyok más, egy beteg poéta.
    Ha egyet nézek, elfakul a fény
    és ferdül a nap, mint a hold karéja.

    Ha kettőt nézek, hullik a levél,
    és föltámad az, aki rég nem él.
    Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
    szél száll és kiszakad a köd,
    és a világ fázlódva összerezdül.

    Most a ligetbe bolygok délután,
    és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
    talpig fekete gyászoló ruhám,
    s vörös szemem a könnyektől sötétül.

    Fekete kalap és egy lomha bot,
    az útakon álmodva ballagok.
    Levelük a fák az aszfaltra sírják,
    és csengenek és zengenek
    az utolsó neszek, az őszi trillák.

    Forrás: MEK