Ki tesz,
ki vesz,
s igaz vigaszt
talál a tettben, boldog az,
ha tűrt is, boldog mindig az:
de én,
szegény,
csupán tunyán
búsulok s pusztulok csunyán,
búsulva elveszek korán.
Bár kincs,
ha nincs:
arany,
ha van:
dúsabb, kinek fájdalma van;
csak az, csak az vigasztalan,
akin
a kin
nyomot nyomott
s úgy hagyta őt, mint egy romot,
úgy hagyta, mint egy bús romot.
Forrás: ma – Magyar versek
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
És rút alázat nyomja le.
O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
Külső segéddel a Magyar.
Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”
Forrás: Arcanum
Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?
„Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly nagyok.”
Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
S most ínség szomorít?
„Dús voltam s dúsnak lenni jó,
S ínségem most oly szívható;
De ez nem tántorít.”
Két név előtted szent talán;
A hű barát és hű leány,
És ők elhagytanak?
„Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem:
Ők híven haltanak.”
Kihaltak ők? tán gyermeked,
Szép hölgyed, minden örömed
Emésztő sírba szállt?
„Mind sírban, amit szereték,
De a szív mély s nagy menedék,
Elnyögte a halált.”
Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
Tán a becsület rabja vagy,
S neved gyalázva volt?
„Gyalázva minden címerem;
De azt hazámért szenvedem,
S ez rajtam drága folt.”
Hah, számkivetve vagy tehát,
S melyért vérzettél, ten hazád
Sujt kérlelhetlenűl?
„A száműzöttnek honja van,
S bár szenved ő s boldogtalan,
A nemzet él s derűl.
A nemzet, melyhez tartozám,
Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorúl.”
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
Az, ami hozzád vonz, a részvét —
Szeretlek, édes, szánalomból.
Szeretlek, mert mint én, leányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva
Látom: van árvább szív szívemnél.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert amidőn szemedbe nézek,
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom —
S én kezdelek vigasztalni téged!
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Ha durva módon sértelek:
Lelkedre valahogy ne vedd.
A sérelem, ha mutatod,
Hogy fáj szívednek: még nagyobb.
Nevess csak rajta, rajtam is.
Ne is gyanítsák, hogy hamis
A jókedv, mely szemedben ég,
S hogy szíved meg van ölve rég.
Kacagj, ha durva szó gyaláz.
Hogy illenék hozzád a gyász!
Oly nőnél, mint te vagy, szegény,
Gúny, hogyha könny csillog szemén.
Forrás: Arcanum
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Versek mindenkinek
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
Haljon az meg, a ki nem lelt
Soha embert, szivet, hálát,
Kinek minden jó tetteit
Szeme, arcza közé vágták.
Haljon az meg, kinek szive
Százfélekép van át szúrva,
A ki nem bir megbocsátni
S gyáva lett már a boszúra.
Haljon az meg, ki nem tudja:
Mért kinozták, miért szenvedt?
S az égben is hitét veszté,
Mert bünhödik s roszat nem tett.
Haljon az meg, kinél minden
Eszme, czél már semmivé lett,
Ki rettegi már a létet,
Haljon oh az, haljak én meg.
Forrás: Versek mindenkinek
Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.
Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.
Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.
Forrás: Versek mindenkinek
Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
mert már hajad színére sem,
ujjaid bütykére sem,
intő szódra sem,
és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
De tudom:
mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
Tudom:
mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
rólad. Tudom:
mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!
Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
ölembe vittelek.
Eltotyogott mellettünk a házsor,
eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
A cukorrépalevés főzelékből
zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
Zöld színe volt az összezsúfolt testek
verejtékétől kesernyés levegőnek is
tenyérablakunk mögött.
Emlékszem fájdalmaidra!
Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
vállamon hordom fájdalmadat:
már csak én ismerem hatalmadat,
már csak bennem élsz.
Hozzád én fordulok,
fulladásig én rohanok hozzád,
térnélküli világodba,
képekre törött emlékedhez.
Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.
Forrás: Magyarul Bábelben
