Ez szomorú ősz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó az én időm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!
Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!
Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!
Forrás: MEK
Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
Forrás: MEK
Múltamba vissza ösvény nem vezet
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.
Ki egykor új igéket felidéztem,
Most némán tűröm meddő szenvedésem.
Egy elsüllyedt világ felett
Megváltó sírom integet.
Mint a kísértetek feljárnak
Fáradt fejembe verssorok,
A régi öröm és a bánat
Sírjából éjjel felzokog.
Forrás: MEK
Hiányod léte megfeszül agyamban,
fejemre hull a néma vád,
ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
kínlódva tépi önmagát.
Meghalni bujtogat magányod létem,
elárulván a holnapot,
behorpad lassan nagyszerű reményem,
feledve, amit eldobott.
Arcomba száll a tegnapi merészség,
felidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér szépség,
akár az elárvult gondolat.
Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak —
szeretlek most is.
Irgalom.
Hullámzó érzemény között
jövén az Úrnak templomából:
lelkemben még sok visszhangzik
a halott igének szavából.
Úgy tetszik, mintha hallanám:
mikép zendül a pásztor-ének,
szív és ajk hű összhangzatában
az istenember nagy nevének.
A megváltó ma született…!
Betölt az évek teljessége…
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!
De szívem rögtön elszorul
miatta sajgó fájdalomnak,
midőn tovább zendül az ének:
legyen szabadság a raboknak!
Az árva népre gondolok…
S jövén az Úrnak templomából:
lelkembe kínnal ez nyomul be
a halott igének szavából.
Forrás: magyar-versek.hu
Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.
A legpajkosabb ángol nóta csurran,
az önműködő zongorára nézek
s a sima gyöngyök halotti menetben
szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.
A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
tán a te hókezedre gondol vissza…
Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
Egy festett lány egy baka borát issza –
Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
s az olcsó ételt durván elémrakja;
az önműködő zongora kifáradt.
Sírok… És ma van a bolondok napja…
Forrás: magyar-versek.hu
Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
– A végtelenbe mész velem! –
így válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szívemmel, isten?
– Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
így válaszol az isten.
És így telnek le napjaim,
ily szörnyű párbeszédben.
Míg egyre forróbb lesz a kín
s mind távolabb az éden.
S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
Forrás: magyar-versek.hu
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Forrás: magyar-versek.hu
