Címke: fájdalom

  • Szécsi Margit: Ballada

    Tumultus, tömény emberevés!
    Szerencse-lovak barbár ügetése!
    Arany patátok józan kopogása
    csituljon, s ti jól megszerkesztett
    üzletpapírok, repedjetek szét,
    mi közöm hozzátok, bánom is én:
    Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
    csontjaimból is emelek tornyot annak,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Csak ez az ember fontos, teste
    piros udvaraiban az éneklő madár,
    a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
    kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
    úgy volt: a Hatszárnyú Relju
    ereje is kevés volt, ó kellett végül
    a rokon tollak sötét fedezéke –
    hát ő a nyomort vette feleségül.

    Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
    kéjlakok köré árván a sódert
    s árvábban az igék nehezékét,
    de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
    a hölgyikék, s fejükön viselték
    tollas kalapnak a költészetet –
    ó, szeresd őket halálra! s azután:
    te irtóztató luxus megteremtője,
    eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
    gyere, fűtsük be a szobát,
    főzzünk három szívre ebédet,
    mi egymásnak maradtunk örökségül,
    évszázadok elmaradt csókja csattant,
    mikor a nyomort vetted feleségül.

    A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
    muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
    mert nem szelídek a mi örömeink,
    késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
    borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
    legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
    mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
    testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
    akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
    nem csinált házat, csak Művet az,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
    egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
    a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
    eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
    villamoson hozom a karácsonyfát,
    élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
    dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
    úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
    mert a szívem bele nem békül,
    hogy csak magammal fizethetek Neked,
    aki a nyomort vetted feleségül.



  • Nagy László, Én és a fájdalom

    Jön a fájdalom fölfelé,
    hogy a sípcsont reped meg tőle,
    földemé, anyaföldemé,
    tolul sisaknak fejtetőmre,

    megingat, barbár vállamon
    rezegtet selyemszárnyakat,
    zúzik a fog, sírnék nagyon –
    s értelme nincs, nem is szabad.


    ,

  • Baranyi Ferenc: KIFOSZTVA

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.

    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.


    🕊️

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Heltai Jenő: Ősz

    Megállítani nem lehet
    Az eliramló életet,
    Felhők vándorlását,
    Tenger hullámzását,
    Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.

    Elfelejteni nem lehet
    A szomorú szerelmeket,
    Elhallgatott szókat,
    Elszalasztott jókat,
    Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

    Fölszárítani nem lehet
    Az igazán sírt könnyeket,
    Anya a fiáért,
    Mátka a mátkáért,
    Sok derék katona vére hullásáért.

    Meggyógyítani nem lehet
    Az összetépett szíveket,
    Kár a kidőlt fákért,
    Átsírt éjszakákért,
    Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

    1916. október 1.

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900

  • Várnai Zseni: Bántanak anyám

    Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
    ha bántottak vásott nagyobbak,
    kicsinyke gyöngét, engem,
    tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
    mily jó is volt akkor karodba menekednem:
    Bántanak, Anyám!

    Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
    mert tudtad, hogy jó vagyok,
    és elosztom a falat kenyerem,
    s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
    tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
    ha bántanak, Anyám!

    Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
    mert újra csak megűznek
    a szívtelen, gonosz nagyobbak,
    halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
    mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
    bántanak, Anyám!

    Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
    már nem szólok szelíden,
    gyöngén és megriadva,
    de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
    vértezve páncélos, fénylő igazamba:
    bántanak, Anyám!

    Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
    vad, táltos esztendők
    tűztejét szívta a gyermek,
    oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
    én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
    ha bántanak, Anyám!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Száguldó idő

    Azt mondják, hogy a szív égő
    sebére
    legjobb gyógyszer
    a száguldó idő!
    Én elhiszem,
    de egyre
    inkább érzem,
    hogy az a sebhely
    mind nagyobbra nő.

    Talán azért,
    mert nem tudok feledni,
    nem is akarok,
    hadd fájjon, ami fáj!
    Csak
    hulljon könnyem
    a könnyek tengerébe,
    s fölötte én
    mint sikongó
    sirály

    keringjek, míg majd utolér a sorsom:
    nyílvessző,
    ólom,
    bármi, ami öl…
    s nem lesz többé,
    mi fájni tudna bennem:
    se
    szív, sem emlék,
    ami meggyötör,
    ami összetör!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941