Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.
Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Forrás: Magyar Kurír
Címke: fény
-
Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]
-
Dsida Jenő: December
A Gyermek dicsérete
Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
– s keresztelő Jánosként hirdetem.Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
a fényes jászol s valamennyi angyal.Forrás: Magyar Kurír
-
Nagy László: Szerelem emléke
Szerelem emléke, viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
világíts belső éjszakánkba,
mert szívünk megvakult,
beborult, elvadult,
kitörve édes vonzalomból,
átkozott csillagként csak rombol,
tördeli párját,
szeretőjére halált gondol.Viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
ragyogd be szívünk éjszakáját!Forrás: Szívzuhogás
-
Székely János: Reggel
(1961)
A felkelő nap sugara
tornyokra és tetőkre lobban.
Megsokszorozza önmagát
a tükröző kirakatokban.Tűz hömpölyög az utakon,
áradnak mindenütt a fények,
de nézd, amott, a fák alatt
a villanyok még mindig égnek.Pislognak még a villanyok.
Szívósan és fáradhatatlan
szűrik, szitálják sápatag,
megkésett fényüket a napban.Éppúgy ragyognak, mint előbb,
mikor elűzték a sötétet,
de hát mit ér a pisla lény,
ahol maga a nappal ébred?Mivégre ott a lámpasor,
ahol az ég felizzik lassan,
és minden fények ősoka
jelenti jöttét a magasban?Elnézem, mint sárgállanak,
haldokólnak az őszi lombbal.
Tűnődve nézem lényüket,
sután és némi fájdalommal:Hát én? Nem égek hasztalan?
Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
ha tán fölösleges vagyok,
hogy észrevétlen kialudjam.Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
-
Juhász Gyula – Dús őszi nap…
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az akác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél,
És néha szél jön, s csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
S dérrel derűsek már a reggelek.A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő,
S az őszi rózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.Forrás: Szívzuhogás
-
Kosztolányi Dezső – A csillagokhoz
1
Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ha majd síromba csöndbe porladok…
Ó csillagok, sugárzó csillagok.2
Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szívem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
Később, a rózsatermő ifjúkorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok…
Ó, csillagok, szépséges csillagok.3
Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús úton velem.
Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
ti drága szóval vigasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.4
De menni kell… Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsúmat!
Elválok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a sziklafok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Én szótlanul síromba roskadok…
Ó csillagok, hatalmas csillagok!5
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.
S ti hirdetnétek, társatok halott…
Testvéreim, száguldó csillagok!Forrás: Szívzuhogás
-
Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”Forrás: DIA
-
Szabó Lőrinc: Káprázat
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.Forrás: DIA
-
Szabó Lőrinc: Mind-Egy
I.
Tízezer tornyom az égbe dobálom
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szívetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.II.
Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.Minden laza fényt magamba sűrítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.Forrás: DIA
-
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!Forrás: MEK
