Címke: fény

  • Kosztolányi Dezső – A csillagokhoz

    1
    Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
    s lángokban áll az égi palota,
    de én remegve nézek csak felétek.
    Ti vagytok a fény, én a föld pora,
    ti lángokat sugárzotok örökre,
    de én megyek, szép csillagok, tova.
    Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
    meredten alszom, mint fehér halott,
    míg szikratengert ontotok a földre.
    Ha majd síromba csöndbe porladok…
    Ó csillagok, sugárzó csillagok.

    2
    Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
    Kitártam a szívem elébetek,
    mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
    Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
    vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
    s ti lánglobogva integettetek.
    Később, a rózsatermő ifjúkorban
    perzselve lángolt ajkamon a csók,
    de én siettem a magasba zordan,
    és értetek ma is élek-halok…
    Ó, csillagok, szépséges csillagok.

    3
    Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
    s az égre nézett könnyező szemem,
    amíg a többi turkált lenn a földben.
    Bukásaimba volt a győzelem,
    fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
    ti jártatok a bús úton velem.
    Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
    ti drága szóval vigasztaltatok,
    s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
    S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
    Ó, csillagok, vezérlő csillagok.

    4
    De menni kell… Ez érzelemviharban
    vegyétek, íme, végső búcsúmat!
    Elválok a világtól félve, halkan.
    Foszlástokon a mindenség mulat,
    s reá recsegve zörren ősi sarka,
    én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
    A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
    meging a föld, ledől a sziklafok,
    és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
    Én szótlanul síromba roskadok…
    Ó csillagok, hatalmas csillagok!

    5
    Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
    s száguldanék rohanva véletek,
    a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
    Aranyszilánkotokkal reszketeg,
    vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
    a törpülő árnyékvilág felett.
    S ha jönne végre a halálos óra,
    együtt forognánk vészesen, balog,
    s lehullanék én is, a fény hozója.
    S ti hirdetnétek, társatok halott…
    Testvéreim, száguldó csillagok!

    Forrás: Szívzuhogás


  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig súlyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelműség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utolérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak új, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcsesség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mind-Egy

    I.
    Tízezer tornyom az égbe dobálom
    tízezer kéz vár rám odakint;
    mint erdő táborozok szívetekben, –
    útálom az Egyet, én vagyok a Mind.

    Tízezer út zuhog ki belőlem,
    lelkem szétpattan, tízezer sugár;
    és nyomorult testemben nem marad, csak
    a fénytelen s visszhangtalan halál.

    II.
    Tízezer út suhan össze bennem,
    színek lavinái mind belém ömlenek;
    ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
    útálom a Mindet, én vagyok az Egy.

    Minden laza fényt magamba sűrítek,
    erők prizmája, tűzkard vagyok én,
    s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
    legfelsőbb torony, tornyok tetején.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

    Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:

    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A dolgok esti lélekvándorlása.

    Illattá s csenddé. Titkok illata
    Fénylett hajadban s béke égi csendje,
    És jó volt élni, mint ahogy soha,
    S a fényt szemem beitta a szivembe:

    Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
    Vagy áldott csipkebokor drága tested,
    Melyben egy isten szállt a földre le,
    S lombjából felém az ő lelke reszket?

    Igézve álltam, soká, csöndesen,
    És percek mentek, ezredévek jöttek –
    Egyszerre csak megfogtad a kezem,
    S alélt pilláim lassan felvetődtek,

    És éreztem: szivembe visszatér
    És zuhogó, mély zenével ered meg,
    Mint zsibbadt erek útjain a vér,
    A földi érzés: mennyire szeretlek!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Tollászkodó csillag

    Véremen hintáztál,
    szálltál szívemen.
    Széllel kerítettelek:
    szabad voltál, szerelmem.

    Leveles ujjakkal
    kerestem homlokod,
    mint térdelő bodza
    kérlel ablakot.

    Gyökerek közt gyalogút,
    hemperegtem érted,
    porban, egek harmatában
    kérleltem a térded.

    Tördelt téli vaspatkó,
    gyalult vihar éle,
    – arcom kintről ráfagyott
    ablakod jegére.

    Lámpa voltál, vetkeztél:
    tollászkodó csillag.
    – Csókoltam forró sebét
    levett szárnyaidnak.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Solymos Ida: Esteledik

    Lassan elülnek a zajok,
    a nap fénye összegyűlik a fák között,
    mint víz a mélyedésben.

    A házak lehajtják fejüket,
    az ég is halkabb lesz,
    már csak a tücskök beszélnek.

    Én ülök az ablakban,
    a fények kihunynak körülöttem,
    de bennem valami még világít –
    egy apró emlék,
    egy régi szó,
    egy ember mosolya.

    Nem nagy dolog, csak fény.
    De elég, hogy ne legyen sötét.


  • Rab Zsuzsa: Fény a parton

    Messziről nézem a vizet.
    Hullámok játszanak a széllel,
    a parton gyerekek nevetnek,
    és a nap egyre mélyebbre hajol.

    Valahol túl a látóhatáron
    valaki szintén nézi ezt a fényt.
    Talán nem is tud rólam,
    mégis összeköt bennünket a víz,
    a csend,
    meg az, hogy mindketten várunk valamire.

    A nap már a vízbe csúszik,
    de a hullámok aranyba borulnak.
    Így búcsúzik a világ,
    amikor élni akar.


  • Rab Zsuzsa: Kora reggel

    A város még álmos,
    az utcák közt párák keringenek,
    mint gondolatok a félálom és az ébredés között.

    A pék már dolgozik,
    a villamos csikorogva próbálja
    összerakni a napot.

    Én kávét főzök,
    és hallgatom, hogyan ver az óra:
    minden kattanás egy újabb lehetőség,
    hogy ma ne legyek közönyös.

    A fény lassan benéz az ablakon,
    megcirógatja az asztalon a morzsákat,
    és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.