https://verskucko.com

Címke: Garai Gábor

  • Garai Gábor: Négy töredék

    Kívülestem már a kerek világon,
    mint golyó, mely kipördült a kanyarban,
    s nem hull se pirosra, se feketére,
    se párosra, se páratlanra többé. –

    1974

    Már csak emésztek, mint az állat,
    s vinnyogok, fázom, szenvedek;
    szörny-álmaim valóra válnak,
    szememből sótlan könny pereg.

    1974

    Csak magamtól ments meg, Uram –
    másoktól megvédem magam.

    1974

    (Mindenütt arról olvasván, hogy társaim
    a tollban egyképp magányosnak tudják
    és vallják magukat)

    Jaj, be árvák vagyunk mi!
    Jaj, ti be árvák vagytok!
    A karámból kiver az isten.
    Ránk gyújtja az ördög az aklot.

    1975

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Itthon Ithakában

    Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
    Összebújnak a füstös alkonyatban
    a házak. Ablakukban sorra lobban
    a fény. Botorkál, majd eláll a szél.

    Kihűltek számban már a víg dalok.
    Penelopé se szövi szőnyegét már.
    Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
    de én csak a föld felé fordulok.

    Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
    Többé ki nem teszem innen a lábam.
    Takard el tőlem emlék-arcodat,

    Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
    Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
    azé vagyok, ki így is elfogad.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Aligha érdemem

    Aligha érdemem szerint szerettek
    ti mind, akik most mellék álltatok.
    A vállatokra löktem a keresztet,
    mit felcipelni nékem adatott.

    Még gyászom is pelyva-füstöt virágzott,
    még bánatom is lángolón rivallt;
    és arcotokba csaptak mind e lángok,
    s rátok verettek minden régi bajt.

    De konok hűségetek körülállott
    s testvér-kezek szövedékein át
    látom, hogy van nyomoromra bocsánat,
    s körülöttem kiderül a világ.

    Hull, hull a juhar aranysárga lombja;
    és megtorpant az őszi pillanat:
    rezzenetlen fák közt felém hajolva
    szelid szirmokkal símogat a nap.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Arcra borulva

    Arcra borulva fekszem éjszakánként,
    mint a tarkónlőtt szökevény.
    Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
    kinek, mikor és mit vétettem én?!

    Mért hagytatok magamra elesetten;
    mi szakította meg az áramot,
    hogy lelketlen heverjen itt a testem,
    és azt se tudjam már, miért vagyok?!

    Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
    ha szólnátok, válaszolnék talán.
    De ti szétmetszitek halálraszánt szép
    szemem a közöny műtőasztalán.

    És kihullanak belőle a képek:
    kövek és fák és nők és madarak.
    És vaksötét fal tornyosul az égnek,
    s vérem sarában alvad meg a nap.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Kábulat

    Fent a hegyen már hó fehérlik;
    idelenn tompa szürkeség.
    Önmagát vallatja a lélek:
    mérgekkel ölnek – élsz-e még?

    Feledni a feledhetetlent
    megtanít-e a kábulat?
    Saját mélységedbe temetnek,
    akár a kiapadt kutat.

    És lényeged helyett marad csak
    a létezésnek látszata:
    kezed, lábad s zengő szavadnak
    kopár visszhangja tér haza.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Csontváry önarcképe

    Ez a két szem most már csak befelé néz,
    mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
    űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
    hold-ösvényen ellovagló kisértés.

    Ez a két szem most már csak befelé lát;
    mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
    növényi összeomlás, tárgyi vérzés
    írja köré az enyészet karéját.

    Ez a tekintet foglya önmagának;
    tombol, mintha rácsok közt kerengne,
    láthatára földtől az ég felé dől.

    Tulajdon testébe maró rab állat,
    vergődik, mintha még esélye lenne…
    Ki bocsátja szabadon végzetéből?

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Magányos fa

    Csontváry cédrusára

    Ha ki fának rendeltetett,
    erdőben kell éljen.
    Magányos fán vihar fészkel,
    villám ül hegyében.

    Ahány gallya, annyi néma,
    görcsös jajgatása;
    álló sírját állhatatos
    gyökere megásta.

    Mozdulatlan, mint a bálvány,
    gyér lomb szikár foglya,
    vedlett törzse csak mihaszna
    erényét ragyogja.

    Dögmadarak elkerülik,
    víjjog némasága;
    maga termi keselyűit
    önemésztő ága.

    Ha ki fának rendeltetett…
    Magányos fa, dermedt,
    ágas karó, irgalmatlan
    ég aljába vertek.

    Magányos fa, terhe, kínja
    puszta földnek, égnek,
    nem te hagytad el az erdőt,
    az hagyott el téged.

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Visszfény

    „ki méltó látni a csodát,
    az a csodát magában hordja.”
    (Babits)

    Aki méltó – magában hordja
    a szépet s az álmélkodást;
    tulajdon visszfényét ragyogja,
    magától kér feloldozást.

    Aki méltatlan, ki e földi
    lét törvényének rabja csak,
    magában nem tud tündökölni,
    s lerogy saját súlya alatt.

    De fölkél, ha más terhe nyomja –
    emeli vállát – s szárnya nő.
    Szerelmét lánggal lobogózza,
    s megőrli szívét az idő.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Álmodj!

    Álmodj egy szép világot
    hol a tenger a fény,
    ott hol a béke az égig ér…

    Álmodd,
    hogy a szeretet örökké él,
    a szívedben derű, és senki nem fél…

    Álmodd,
    hogy az álmaid valóra váljanak,
    és elkerül minden,
    mi szívednek fájhat.

    Forrás: agfalva.lutheran.hu

  • Garai Gábor: Fölötted egy csillag

    Mert nem egyszerre járja át
    a boldogság a testet:
    előbb csak a tekinteted
    száll a tárgyakra vissza,
    s derengő emlékeidet
    kezded megint szeretni.

    Aztán a puszta levegőt
    zamatosabbnak érzed,
    s hosszan, türelmesen figyelsz
    mások nehéz szavára;
    utóbb, ha egymagad vagy is,
    nemcsak magadra gondolsz,
    s rövidülnek bár napjaid –
    a jövővel beszélgetsz.

    S lassan otthon érzed magad
    szerveid vadonában,
    felejted beteg csontjaid –
    életed végtelenség.
    Megállsz a földön, rengeted –
    nem fordul ki alólad;
    és egy jószóra fölrepülsz
    a villogó egekbe.

    Pedig nem történt semmi más,
    csak a rend helyrezökkent:
    kerengtél árván, céltalan
    a gomolygó sötétben,

    s fölötted egy csillag kigyúlt –
    nyíló arany pupilla –,
    beragyogta a létezés
    megtestesült csodáit;

    lombokból lugast kerített
    a füstös városoknak,
    kicsalt egy röppenő mosolyt
    a csüggedt emberekből;

    elhívta tévelygő szíved
    az úttalan utakról,
    testvéreire mutatott
    a vad testvértelennek;

    s mert másban lelsz magadra csak
    – értette ő a titkod –,
    most benned él, s te benne élsz,
    egybe-szőtt csillag-ábra;

    s tudod, már többé nem hagy el
    tündöklő tisztasága.

    Forrás: Szeretem a verseket