Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
tartjuk a remény boltíveit,
állunk csontfehéren elátkozottan,
míg a törvény rajtunk be nem telik.
Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
de fájdalmakon és rágalmakon túl
tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.
Neved az álmatlan tengerre írom,
már fodraid közt leng a szürkület,
virrassz velem, örökös éber áram,
sötétedik – meghalok nélküled.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok,
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod!
Nélküled élni nem tudok már,
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül lobog bár –
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák a
szentek!) megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e, Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémántholdjait.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Garai Gábor versei / gyűjteményes kiadás
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!
Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül-lobog bár –
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.
Forrás: internetes verskép / Garai Gábor verse
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.
Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.
Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,
hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, —
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Forrás: Lélektől lélekig
Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
hűvös és párás homlokú hada,
zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
úszik a kenyér meleg illata.
Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
langy kortyokban lényegül át a tej.
Anyja karján egy gyerek messzehangzó
ébredésére mozdony-kürt felel.
Népes és gyors és otthonos az utca.
Aki most még tömény álmát alussza,
annak a kép délre porrá pereg szét:
egy kék köpenyes férfi söpri össze,
együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.
Forrás: Lélektől lélekig
