https://verskucko.com

Címke: háború

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Heltai Jenő: Ősz

    Megállítani nem lehet
    Az eliramló életet,
    Felhők vándorlását,
    Tenger hullámzását,
    Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.

    Elfelejteni nem lehet
    A szomorú szerelmeket,
    Elhallgatott szókat,
    Elszalasztott jókat,
    Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

    Fölszárítani nem lehet
    Az igazán sírt könnyeket,
    Anya a fiáért,
    Mátka a mátkáért,
    Sok derék katona vére hullásáért.

    Meggyógyítani nem lehet
    Az összetépett szíveket,
    Kár a kidőlt fákért,
    Átsírt éjszakákért,
    Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

    1916. október 1.

  • Nagy László: Fehér lovam

    Fehér lovam jól galoppol,
    fehérebb lesz a haboktól,
    bundás felhőt rúg a porból,
    ugat minket por-komondor.

    Híd előttem: fadobogó,
    horkanva át robog a ló,
    víz rezeg: békabujtató,
    sás remeg: récealtató.

    Kék homályban ezüstnyárfák,
    felragyogó ezüstmáglyák,
    hajladozva sustorogják:
    így rohannak, akik árvák.

    Bombázókról kondenz-fátyol
    úszik, északig világol,
    édes lovam, égre lábolj,
    vágtassunk ki a világból!

  • Várnai Zseni: A magasból nézve

    Mondják: a föld magasból nézve
    bolygók között is szépnek szépe:
    kék, mint az álmok tündér csillaga.
    Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
    élő az élőnek lett a megölője.
    Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

    Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
    Ős ösztönök vad lángjai lobogva
    s vészt lihegve futnak a föld körül.
    De ember még nem ért föl ily magasra.
    Vad ellentétek különös viadala időnk,
    mely most a mélyből fölmerül.

    Lerombolt falak házakká magasodnak…
    és már egeket ostromol e korszak:
    ember kering a légi tér körén.
    Új eszközök formálják át a földet,
    de föl nem támad az, akit megöltek,
    bár rózsaliget virul Lidércén…
    piros rózsák a véres föld szívén.

    Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
    nagy vajúdással az emberibb élet,
    de nékik ebből nem jut semmi már…
    S hiába minden kőbe vésett emlék,
    nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
    időtlen mélységbe zár.

    De jók a jóért szót váltanak újra:
    merre haladjon hát az ember útja,
    hogy békét leljen, ki a földön él!?
    Gyógyítani, de sohase feledni,
    a népek között erős hidakat verni,
    hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
    újjá legyen, s élhessen, aki él!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Pilinszky János

    Négysoros

    Alvó szegek a jéghideg homokban.
    Plakátmagányban ázó éjjelek.
    Égve hagytad a folyosón a villanyt.
    Ma ontják véremet.

  • Pilinszky János

    Francia fogoly

    Csak azt feledném, azt a franciát, kit
    hajnalfele a szállásunk előtt
    a hátsó udvar sűrüjében láttam
    lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
    Körülkutatva éppen visszanézett,
    s hogy végre biztos rejteket talált:
    övé lehet a zsákmánya egészen!
    Akármi lesz is, nem mozdul odább.

    S már ette is, már falta is a répát,
    mit úgy lophatott rongyai alatt.
    Nyers marharépát evett, de a torkán
    még alig ért le, jött is a falat;
    és undorral és gyönyörrel a nyelvén
    az édes étel úgy találkozott,
    mint telhetetlen testi mámorukban
    a boldogok és boldogtalanok!

    Csak azt a testet, reszkető lapockát,
    a csupa bőr és csupa csont kezet,
    a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
    és úgy adott, hogy maga is evett!
    Az egymás ellen keserülő szervek
    reménytelen és dühödt szégyenét,
    amint a végső összetartozást is
    önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

    Az állatian makogó örömről
    a suta lábát ahogy lemaradt,
    és semmisülten kuporgott a testnek
    vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
    A pillantását, – azt feledném egyszer!
    Ha fuldokolva is, de falt tovább,
    és egyre még, és mindegy már akármit,
    csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

    Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
    a szomszéd fogolytáborból szökött.
    S én bolyongok, mint akkor is a kertben
    az itthoni kert árnyai között.
    A jegyzetembe nézek és idézem:
    “Csak azt feledném, azt a franciát…”
    S a fülemből, a szememből, a számból
    a heves emlék forrón rámkiált:

    “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
    a halhatatlan éhséget, amit
    a nyomorult már réges-rég nem érez,
    se földi táplálék nem csillapít.
    Belőlem él! És egyre éhesebben!
    És egyre kevesebb vagyok neki!
    Ki el lett volna bármi eleségen:
    most már a szívemet követeli.

  • Radnóti Miklós: Razglednicák

    1.
    Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
    a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
    torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
    az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
    Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
    tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
    s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
    vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

    1944. augusztus 30., a hegyek közt

    2.
    Kilenc kilométerre innen égnek
    a kazlak és a házak,
    s a rétek szélein megülve némán
    riadt pórok pipáznak.
    Itt még vizet fodroz a tóra lépő
    apró pásztorleány
    s felhőt iszik a vízre ráhajolva
    a fodros birkanyáj.

    Cservenka, 1944. október 6.

    3.
    Az ökrök száján véres nyál csorog,
    az emberek mind véreset vizelnek,
    a század bűzös, vad csomókban áll.
    Fölöttünk fú a förtelmes halál.

    Mohács, 1944. október 24.

    4.
    Mellézuhantam, átfordult a teste
    s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
    Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –
    Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
    Sárral kevert vér száradt fülemen.

    Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez