https://verskucko.com

Címke: háború

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Új anakreoni dal

    Világok háborúján,
    Holott halál az élet,
    Enyészet évadán és
    Özön gyász századában
    Én, bús Vitéz utóda,
    Szegény, szomorú költő,
    Hadd valljam balga hittel
    És boldog áhítattal
    Az élet vallomását,
    Hogy nagy dolog a harc, de
    Legszebb virág a béke.

    Szelíden és nyugodtan
    Jó könyveket lapozni,
    Szép képeket csodálni,
    Új éneket dudolni,
    Tűnt éveket idézni,
    Mélázni a mezőben
    S gondolni holmi szépet
    S a bennünk fájva fájó
    Ember tragédiáját
    Feledni pillanatra
    S csak élni, élni. Ámen.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Magamról

    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.

    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)

    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Pro Domo

    (1916)

    Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
    ráznak, és már a nagy fa remeg.

    Ó, boldog a dús fa, nem busul:
    ha rázzák, drága gyümölcse hull.

    Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
    Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

    Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
    kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

    A hazára az első telt pohárt:
    igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

    Az emberekre a másodikat,
    hogy adjon az Isten észt nekik.

    Most ezt is szótlan, harmadikat,
    a kedvesem kisujja miatt!

    Hadd áldozom még e poharat
    minden gyönyörért, ami megmaradt,

    jóért és rosszért, ami csak ért,
    bántalmakért és bánatokért.

    Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
    mert véres földből szűrte a fa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Alkalmi vers

    (1916)

    Ó, mikor oszlik már a köd?
    Hol késik a vigasztaló?
    Örvények és sziklák között
    hogy ing a kis magyar hajó!

    Nekem már sírni sem szabad,
    talán összerezzenni sem,
    ha látom, hogy a forgatag
    elkapja egy-egy kedvesem.

    És átkoznom sem a vihart,
    s kiáltanom borzadva, hogy
    csekély deszkánk talán kitart,
    de drága vérünk színe fogy.

    Nem volna jobb-e, magyarok,
    míg rázza hab a mély kabint,
    kik itt vagyunk még, egy marok
    szorosan összebújni mind?

    Dalolni tán vigasztalót,
    s vigyázva lesni, hol derül,
    és szólni: „Kösd ki a hajót!”
    ha partot látnánk messziről?

    De jaj, bajában sem barát,
    magyar sem érti a magyart,
    civódik, mint a rossz család,
    s olykor még áldja a vihart:

    ó, szörnyű! még dicsérgeti,
    mert rab tűrővé edz a seb,
    s e néma szolgaság neki
    vére vérénél kedvesebb.

    Ők amíg vérük vére hull,
    úgy védik itthon a hazát,
    hogy szívbe fojtják zsarnokul
    a gyermekeknek igazát.

    Így jártam én is – nem rege –
    és úgy vagyok már, úgy vagyok,
    mint rossz családnak gyermeke,
    kit egyre vernek a nagyok.

    De csitt! duzzogni nem szabad,
    szívem! jutalmat ne keress!
    Jutalmul: mindig légy szabad,
    s ha nem szeretnek is: szeress!

    Gondold, hogy könny és vér pereg,
    s van méltóbb annyi fájdalom:
    s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
    hanem zengj, mint a cimbalom!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Miatyánk

    (1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)

    Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.

    Véres a földünk, háború van,
    kezed sujtását sejtjük, Uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
    add, hogy mondhassuk könnyebben —:
    Legyen meg a te akaratod!
    Mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted, Uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    Nem leng-e az utolsó fürtön is,
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?

    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    mármost ami fánkon megmaradt,
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csúszik meg — értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni; mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!

    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget,
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei