https://verskucko.com

Címke: halál

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos – Négy

    I.
    Te vagy az, aki után lámpással futottam.
    Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
    Te vagy az, akiért érdemes az élet.
    Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

    II.
    Ó szerelem, milyen szesszel itattál meg engem.
    Ó szerelem, börtönbe zárnak a te karjaid.
    Ó szerelem, egyképp csúnya vagy te és gyönyörű.
    Ó szerelem, eltakarom előtted az arcom.

    III.
    Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
    Kedvesem ízével érinted az ajkam.
    Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
    Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula – Dús őszi nap…

    Dús őszi nap: talán ez az utolsó
    S talán azért is oly szép. Bús remek.
    Pereg az akác lombja és az orsó,
    Sorsom orsója is gyorsan pereg.

    A nap most ontja aranyát pazarlón,
    Hogy megremeg e fényben a levél,
    És néha szél jön, s csöndes viharzón
    Aranyeső hull, haldokló, ledér.

    Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
    S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
    A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
    S dérrel derűsek már a reggelek.

    A csorda már a kora délutánban
    Ballag haza, az árnyék egyre nő,
    S az őszi rózsák hervatag hazája
    Szelíden vár: a boldog temető.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Füvet csillagot virágzik

    Földet szórtunk koporsódra
    Lefeküdtél, Berda Jóska
    Véredért száll füst-jutalom
    Dús nem lettél dalaidon

    Szidjon, aki szégyen-rühös,
    Szíve belsejéig büdös
    Tisztességre tőr a kenyér
    Zöld a halál, zöld a remény

    Sírod feketére ázik
    Füvet csillagot virágzik
    Féreg rághat, nem gyalázat
    Örök fényesség a házad

    Igyunk az elment gólyákért,
    Az itthon maradt szarkákért,
    Vígkedvű feltámadásért,
    Igyunk, feleim, egymásért!

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

    Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
    költők, az írás büszke bajnoki,
    ifjan virágzók és ifjan lehullók,
    Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,

    aki regés és mélyen-kék szemeddel
    jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
    tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
    égett a szesz, mint baljós, lila láng.

    Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
    halántékod megeste kora dér.
    De homlokodon láthatatlanul nyílt
    a mágus-kincs, a bánat és babér.

    Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
    hol él a régi, fáradt, hősi faj,
    s csodát teremt, és megrepedt szivéből
    még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.

    Áldott legyen az, aki átkozott itt,
    s gúny és tövis nő a pora felett.
    Amerre jártak ők, ott a titok volt
    és a Kelet, a százszor szent Kelet.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

    Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
    Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.

    Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
    ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.

    Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
    és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.

    Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
    viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.

    Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
    de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

    Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
    mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

    Forrás: MEK