Címke: halál

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.

    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.

    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Baka István: Carmen – triptichon

    (Három vers, egy bejegyzésben – 1994)

    1. Az érte meg, nem az a rózsa…

    Az érte meg, nem az a rózsa,
    Mit odadobtál, hanem az,
    Mi nyelvhegyemtől harmatozva
    Bontotta szirmát: a tavasz,
    Egyetlen tavaszom virága,
    Amit csak árulás, halál
    Követhetett. Megérte, drága,
    Hogy ami romló, sírba száll
    Idő előtt, – a te idődben
    Úgy sincsenek órák, napok;
    Szeress akárkit – énelőttem
    Nem voltál, és ha nem vagyok,
    Nem is lehetnél! Nyári, kármin
    Rózsáid szirma elpereg…
    A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
    Csak véreddel felelhetek.
    Nem érted, Carmen? Engem, téged
    Nemcsak a kéj köt össze már,
    Hanem az árulásod végleg
    Feloldó végtelen halál.


    2. Ahogyan én szerettelek…

    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond lány, hogy feledheted
    Egy torreróért könyedén?
    Emlékszel még? Szoknyáidat,
    Mint szirmokat bontottam én
    Ki sorra, s ajkam megtapadt
    A forró, bíborló bibén.
    Emlékszel? Még táncoltam is,
    Bár botlábú vagyok, veled, –
    S pogányul csókoltad hamis,
    Húsbálvány-istenségemet.
    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond, ki ily könnyen feled,
    S inkább letörve hull elém.
    Már nem is kellenél! Hiszen
    Virágporod reám tapadt
    Örökre, – fölszállok s viszem
    Halál-kasomba csókodat.


    3. Ó, Carmen! Ha kimondom a neved…

    Ó, Carmen! Ha kimondom a
    Neved, mely nemcsak szó, de élet
    S halál esszenciája, – ma
    Tudom már: az volt az itélet,
    S nem a hóhérkötél, melyen
    Ellengem holnap dallamát vad
    Nevednek: Carmen, Carmenem,
    S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
    A földre csöppen majd magom,
    Ha végsőt rándulok, s alóla
    Kikél és fölsír magzatom,
    A magzatunk: a mandragóra.
    Halott vagy és halott leszek;
    De ő igézetével áthat
    Mindent, s a földiek felett
    Uralkodik: kaján varázslat.
    Ó, hogyha akkor, akkor én,
    S te is, te is, ha mind a ketten…
    Aréna-létünk bűvkörén
    Belül te, én kívül rekedtem.


    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Siralomház

    Nagyon közellé lett a távol,
    Már félig benne élek én;
    Mint felbontott palack nyakából,
    Csurog az édes, égi fény
    Napjaim csorba poharába;
    S iszom, amíg tart, úgy iszom,
    Mint utolsó kancsó borát a
    Betyár, ha csendőrtoll-iszony
    Lesi az órát ásitozva, –
    Mikor vezethet engemet
    Az udvarnégyszög-borzalomba,
    Ahol akasztófám mered.

    Nagyon közellé lett a távol;
    És végleges ítéletem:
    Csurog-csurog az ég nyakából
    Megromlott fényű életem.

    (1994)

    Forrás: DIA — PIM

  • Nadányi Zoltán: Te már sehol se vagy

    A kezedet már nem adod,
    a szádat nem adod
    és a ruhámon nem hagyod
    az édes illatod.

    Álmomban is, jaj, mindig oly
    hideg vagy, csupa fagy.
    Már elhagytál álmomban is.
    Te már sehol se vagy.

    És egy sírdomb, egy hamvveder,
    még annyi se maradt.
    Te már sehol se vagy, se föld
    színén, se föld alatt.

    Csak nézek és találgatom,
    hol az én kedvesem.
    Álmomban, ébren egyre csak
    keresem, keresem.

    Mert meg van ő, tudom, tudom,
    csak elmaradt, de hol?
    És addig, addig keresem,
    én se vagyok sehol.

    Valahol együtt járhatunk,
    talán egy régi nyár
    kanyargó, kedves útjain,
    a régi, régi pár.

    A hídon túl kis gyalogút,
    kökénybokrok szegik,
    ott mennek ők! Hogy szeretik
    egymást! Be jó nekik!

    Forrás: MEK

  • Nagy Gáspár: Így lesz majd

    Vakká kövezett értelem
    világtalan s elégtelen…
    nem lát nem érez semmi bajt
    hát vakon-bízón vesztébe hajt.

    Mint itt ez a dőlő pajtafal
    csalános támasztékaival
    már nem is gondol velem
    ha mindig későn érkezem.

    A ház még állna valahogy
    bár udvarát fölveri a gyom
    fűben fuldokló vén szilvafák
    áhítják a széna illatát.

    Egyszer úgyis mindent lekaszál
    az első és utolsó kaszás…
    így lesz majd és nem kérded miért:
    lélekharang szól mindenkiért.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Halála kellett, halála jel volt

    Kasánszky Zsombor emlékére

    Börtönöket járt hars-nevetésű
    legszebb fogsorú éneklő-szavaló barátom
    BARÁTOM ott a földben
    ’88 november 4-én elesett
    az egyenlőtlen küzdelemben
    ELESETT MINT A VÁROS
    MINT AZ ORSZÁG
    mert halála kellett most is
    hogy segítsen
    lázítson szavaljon énekeljen
    Isten helyett hengerítse el
    ama sírok elől a sziklát
    s az országosan vezényelt amnéziát
    robbantsa föl szívével
    hitével a szelíd terrorista
    a sors merényletét visszarúgva
    mint aki tudja
    az ősz vértanúi közé besorozzák
    halála kellett még
    halála jel volt a végső elszánáshoz:
    hogy éppen aznap
    majd föltámadnak a legyilkoltak
    és barátom szaval nekik
    Petőfit Illyést
    mert ők is itt parcella-társak
    az égi fényben begyűjtve
    a GYŰJTŐ fókuszába
    „ahol zsarnokság van…”
    de „Haza a magasban” mondja
    koporsó börtönéből kilépve
    a „Koszorú”-t zihálva fölmutatja

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Világolunk egy őszi kertben

    „…egyedül maradok itt,
    figyelem ahogy a pirkadat
    s puskacső összekacsint.”
    (Nagy László)

    Almák és álmok fehérsége
    ikerként világolnak
    egy őszi kertben
    mert a lámpákat leoltották
    világolunk egy őszi kertben
    most csak a természet
    szelíd menetrendje lehet
    selejtes s nem az ember
    ki ott helyén
    az éjszakai őszi kertben
    figyel fülel vigyáz
    a házra csillagokra
    vigyáz minden zajokra neszekre
    kertet röptető szelekre
    almák és álmok fehérsége
    velünk van pirkadatig
    mikor az őrzőt cserélik vagy elvezetik
    s a dörrenés a tompa puffanás
    akár az almák megrázott fákról
    akár az álmok a legtávolibb
    tartományból hullanak ide
    ide a földre
    hallod Te is
    barátom?
    és minden érthető lesz
    egyszerre világol
    (reggelbe ér e súlyos gravitáció)
    ahogy nézed a képet
    tűrhetően éles és világos

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    🌙🍂

  • Zelk Zoltán: Eltűnt parton

    Itt volt a Balaton. Túlnan
    Badacsony derengett.
    Kék és zöld és fény és pára.
    Kereslek, kereslek.

    Égbolt is volt, fák is voltak,
    vihar is sistergett,
    felhők, lombok kavarogtak.
    Kereslek, kereslek.

    A vonatfütty szerpentinje
    ágakon tekergett,
    füstben úszó kertek, házak.
    Kereslek, kereslek.

    Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
    trombiták pereltek:
    „Jaj, az ősz!”
    „Nem! örök nyár van!”
    Kereslek, kereslek.

    Mi se hittünk a madárnak,
    ősi őszi jelnek –
    sivatagban, égő porban
    kereslek, kereslek!

    Add a kezed, kis halottam,
    eltűnt parton állunk,
    légy türelmes, eljön értünk
    igazabb halálunk.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM