https://verskucko.com

Címke: hiány

  • Szabó Ila – Solveig dala

    Húsz éve kereslek
    minden szemben, fényben
    téged láttalak
    minden csókban, vágyban
    téged vártalak
    fonalam fut
    pereg a rokka-idő
    várlak
    hazahúz talán még hozzám
    ez a féléletnyi erő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Armand Sully Prudhomme – Sóhaj

    Nem látni őt, nem hallani,
    nem szólni és nem vallani,
    imádni híven, nem feledni,
    folyton szeretni,

    A két karunk felé kitárni,
    a semmiségbe nézni, várni,
    s ha nem jön, úgy is rámeredni,
    mindig szeretni.

    Szenvedni, s bírni, egyre bírni,
    nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
    könnyben feredni,
    mindig szeretni.

    Nem látni őt, nem hallani,
    nem szólni és nem vallani,
    de láztól és vágytól veretni,
    s mindig szeretni.

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós – Sóhaj

    Bőrömön száradó emlékcseppek,
    alkony ölén menekülő nap.
    Homokváram elnyelte a dagály,
    kétezer éve nem láttalak…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szomorúfűz

    Lábon járó szomorúfűz,
    Hűvösség csal, hűvösség űz,
    Hűvösség űz, hűvösség csal,
    Ez patakkal, az meg faggyal.

    De patakra nem találok,
    Mindenütt csak fagyot látok.
    S patak kéne, napfény kéne,
    Lehevernék az ölébe.

    Megduzzadnék, mint a többi
    Szerencsésebb erdőföldi.
    Virágoznék, mint az égbolt,
    Ha a kakas kukorékolt.

    Bokrok előtt alázkodok,
    Csillagokhoz fohászkodok:
    Hé csillagok, jó csillagok,
    Patakra már hol akadok?

    Leveleim, vigasságom,
    Nem ér utól bolygó lábam:
    Elhullajtván vigasságom,
    Marad a szomorúságom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Medgyesi Gabriella – Tangó

    Mikor magadra maradsz, szép leszel,
    szeretnek majd és fölemelnek,
    mert jó lesz szeretni majd, ha nem leszel.
    Ülsz majd és bólogatsz,
    szemed nyitva egy kicsit,
    s dúdolva úgy emlegetnek,
    mint akit visszahívtak sokszor,
    de nem jött, nem érkezett meg,
    s csak szólogatták egy közös néven nevezve,
    de hiába várták nappal és hiába minden éjszaka,
    tejet, bort, vizet hiába raktak, hiába raktak asztalára fényt,
    s míg évek teltek el, nem mondta azt se: miért ne jönnék.

    De aztán hirtelen – csak annyi volt: fejet hajtottak itt,
    felemeltek ott – székedben ülsz bólogatva,
    szemed épp csak kitárva,
    és mind beszélnek most, sírnak is talán,
    hogy végre itt vagy, látogatsz, látogató csak, tudják,
    de most már biztosan maradsz

    egy kicsit. Mert ez jó, elég, mert
    vártak és nézni most elég, hisz
    szép vagy, erős és hallgatag, és
    így szeretnek, csak így,
    és mind beszél, beszél, beszél.

    De nem vagy ott, mert
    nem leszel, addigra tudod, jó lesz szeretni majd,
    mikor fölemelnek és szeretnek,
    mert elég már úgy is, ha magadra maradsz.

    És mint képet a fehér falon, nézed őket
    oldalra dőlve kicsit, keretbe rendezel, fényt mérsz,
    és rögzítesz a megfelelő tekercsre,
    és lejátszod újra és újra a filmet, mert lehet,
    mert nincs rajta semmi,
    te sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dorothy Parker – Kettős rondó

    Nem különböznek: komor s víg napok.
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
        Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
        Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
        A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
        A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
        Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
        És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
        Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
        Amit te mondasz, s amit mondhatok
                     Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Világ csudája

    Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
    őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
    ma azt tudom, hogyha nem vagy velem
    nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
    felhők fehérje a szemembe fagy…
    Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
    de annál sokkal fontosabb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit.

    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér.

    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért.

    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    1924. szeptember 10.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Csorba Győző – Alázat

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem. –
    Megcsöndesedtem, nem verekszem
    többé, várom türelmesen,
    hogy gazdag terveit betöltse
    életemmel a szerelem.

    Fáj a hiány szívemben, restelem,
    hogy ember így vagyok,
    hogy lelkemen és testemen
    a csonkaság sajog –
    de rendelés ez, jogerős ítélet,
    nem lázadok.

    Nem lázadok, csak mentem magamat,
    ahogy lehet,
    csak illő társamat
    fürkészem a hiú magány helyett,
    aki ölében és kezében
    ajándékot számomra rejteget.

    Szeretném elmondani végre, végre,
    mi vagy nekem –
    hát így terelt hálóm elébe
    a gondos szerelem,
    hogy fönnakadva gyönge szálain,
    maradj velem.

    Tőled már a viharok elszaladtak;
    szelíd verő
    fényezte békés vonalát utadnak,
    a nyugalom, e fő erő
    lengett lényed körül,
    mint sérthetetlen levegő. –

    Szél támad, és elvinni készül,
    emelgeti a szoknyád,
    beteg vagyok a rettegéstül,
    zokogva borulok rád:
    úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
    szökni-akaró foglyát.

    Ijesztenélek a világgal:
    mi lesz, ha nem véd
    az én hűségem? kis virágos ággal,
    mi lesz veled? – károdra tennéd.
    Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
    romjaimon tekints szét!

    Szél támad, és elvinni készül –
    nyomaidon bedől
    az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
    többé se ég, se föld,
    mindenfelől a hiány szakad rám,
    – te óvsz mindenfelől.

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem,
    most, amikor már húzódol, menekszel,
    s nehéz fejem
    horgadva várja: koszorúzza meg már
    a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig