Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem.
A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!…
Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Forrás: Lélektől lélekig
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
ha nem holdas az éj
nem talállak meg soha
akkor ki osztja meg velem
a virágokat a talált bogyókat
és a keskeny ágyat
fejjel az ablak felé
mit használ a legszebb zászlórúd
és a hasznos kutya ha nem ugat
mit használ az útjelző a sötétben
és a hasznos kutya ha alszik
ha elkészül csizmája
zsírozásával a férfi
sűrű esőre vár hogy
a cipő vízhatlanságát
kipróbálja
de én nem várok
világítótorony nélkül éjszakára
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
(fordította: Hajnal Gábor)
Forrás: Lélektől lélekig
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Pár napja csak, hogy nem vagy előttem
s már megképződik bennem a csoda,
hogy valahol a közönyös világok
öröktől forgó szerkezetében
vonásaidhoz kötözött a sors.
Egymás
gondjaiban létezünk.
Már fülem kagylójában vélem
hallani újra a hangot,
mely alattunk az össze-vissza város
esővert, fázós árkai fölött
menekítő honát, ízét
adja a tiszta szónak.
S érzem szemed másíthatatlan
fények, színek küllőiből
kinyíló kettős gyűrűjét,
amint eleven szirmába fogva
árasztja vissza rám az ég
megőrzött aranyát.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Forrás: Szeretem a verseket
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy?… Te…
Forrás: Lélektől lélekig
várlak még el se mentél
máris várlak haza
ha kettesben magammal
az a pokol maga
várlak mint bezárt állat
a gazdájára vár
várlak mint a rab várja
hogy ideje lejár
várlak mint várban várta
az ostromlott csapat
vágtasson a segítség
mert falak omlanak
várlak miként a hívő
égi csodára vár
gyorsan belépsz az ajtón
s kizárod a halált
várlak s kérlelhetetlen
szívem dobajjal int
úgy menj el hogy ne menj el
s úgy jöjj vissza megint
Forrás: Lélektől lélekig
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz –
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
