Címke: hit

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj!

    Reményik Sándornak

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    Kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    De fáradt nem vagyok,
    És bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    Amely ma szerteszét
    Elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    S azóta minden évszakújuláson
    Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
    És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    Mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    A hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    Előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    Ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    Embernek, őznek örök anyaemlő:
    Vedlik és újul az emberi öltő,
    Meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kányádi Sándor: Egy csokor orgona mellé

    Jékely Zoltánnak szeretettel

    orgonaszó orgonaillat
    ónkarikás ablaktányérok
    lépesméz-ízű zsoltár
    életem pünkösd-évszaka
    lelkem pünkösdi itala
    máig zsongító óborom
    nyelvem petőfi sándora
    albertus molnár
    ledőlt a cinterem fala
    kövei földbe vástak
    védtelen áll a dombon
    maholnap egyesegyedül
    istené lesz a templom
    csupán egy ajkon szól már
    paptalan marosszentimrén
    haldoklik szenczi molnár
    hoztam egy csokor orgonát
    ülök őbenne bízón
    ülök hol várja jézusát
    a házsongárdi síron

    (1975)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jékely Zoltán: Csillagnézés

    Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
    Így néztem én is, mint te, csillagot!
    Meredtem égő mennyei bokorra,
    S éreztem ezt a furcsa illatot.
    Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
    Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
    De bámulásim egyszer elmaradtak –
    Talán mikor lelkednek adtam át.
    Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
    Semmise dőlt el és nem végleges.
    Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
    Égen-földön ős titkot fejtegess!


    Forrás: Facebook

    🌌

  • Bede Anna: Teremtés

    Tudom, hogy lehetetlen.
    Azért csinálom!
    Légvár – bevehetetlen.
    Halálos álom.

    Tudom, hogy megtorpanok.
    Erősebb nálam.
    Tengerre szállnék gyalog,
    lehúz az áram.

    Szemembe árad a fény,
    igéz a Minden;
    szavakba hogy önteném?
    Messze van innen,

    hol renddé rendeződik,
    mi volt s mi lesz még,
    s az ég leér a földig…
    Tenni szeretnék!

    Teremteni világot,
    egyet az Egyben.
    De térdig sárban állok.
    Ki húz ki engem?

    Istennek sem volt tréfa,
    pedig ő isten…
    Megingok nagyon néha
    erőben, hitben.

    Lehetetlent akarok
    esztelen áron.
    Tudom, hogy belehalok.
    Azért csinálom.

    Forrás: Art-Poétika

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kaffka Margit: Litánia

    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta,
    Mikor szívünkbe írta?

    Én puha, fehér párnám,
    Min nem nyughattam eddig.
    Lelkem szép muzsikája,
    Mit nem hallottam eddig.
    Bölcseséggel írott könyv,
    Mostanig nem tanultam.
    Én friss-jó egészségem;
    Mily soká beteg voltam!

    Én reggeli harangszóm,
    Szép napos délutánom,
    Szelíd, esteli lámpám,
    Sűrű csillagos éjem. –
    Ó, éjem, égem, kékem,
    Te kedves kedvességem!
    Csobogó, teli korsóm,
    Friss, hajnali harangszóm,
    Csendes, nyugalmas álmom,
    Napfényes délutánom!

    „Szerelem” – ezt már írtuk,
    Prózába, versbe sírtuk.
    Szerelem; – olcsó szó ez!
    Szerelem! – így ne hívjuk!
    Apám vagy és fiam vagy,
    A mátkám és a bátyám,
    – Kicsiny, fészkes madárkám,
    Ideál; szent komoly, nagy, –
    Pajtásom, kedvesem vagy!

    Hittel és emberséggel
    Első te, kit válallak,
    Kit szívvel, szóval vallak
    És álmomba se csallak.
    Kit bántani nem hagynék,
    Kiért tán ölni tudnék.
    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta?

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Rakovszky József: Déli harangszó

    Fél ezred év kihunyt tüzének
    hamvából kél az hősi ének.
    A vár fokán a szent kereszt.
    Felé tekint magyar s a dalmát,
    a szerb, a horvát és szlavon,
    kik győzték ozmán nagy hatalmát
    sok hosszú, véres századon.

    Mohos falak konok tusáknak
    tanúiként még most is állnak
    mély hallgatással, álmodón.
    Alant a Száva fodros teste
    Dunába olvad csöndesen,
    miként a lélek, mely szeretve
    Istenhez tér a végeken.

    Nem mossa ím már hősi vérár
    dicső falad, Nándorfehérvár!
    Páncélt sem ölt a sok vitéz.
    Nem vonja kardját annyi dalja,
    sem öregje, sem fiatalja
    a bástyafőn s a vár alatt!
    Rég elpihent az íj, a szablya.
    Leáldozott az ősi nap.

    Itt egykoron Mahomed ökle
    a tornyokat hiába törte.
    Zengett az ég, döngött a föld.
    Villámot szórt a nép a sáncon,
    és úr maradt a szolgaságon.
    Félhold hatalma egyre dőlt:
    ez átokverte régi járom.

    S ha volt is fürge janicsár,
    kit bántott, hogy még áll a vár,
    ki lófarkas zászlóval kúszva
    a bástya ormán megjelent…
    Tekintsünk hősi fényre vissza,
    a dicső Dugonics Tituszra,
    ő mélybe húzta a pogányt,
    és meghaltak lent egyaránt.

    Vagy az, ki átrohant a pusztán,
    ki volna más, mint hős Kapisztrán,
    az egykor jámbor szerzetes!
    Egyik kezében éles kardot,
    a másikban keresztet tartott,
    meg nem fáradva este, reggel,
    toborzott szlávot és magyart,
    s a vár alá tért nagy sereggel.

    Hunyadi János lángszavára
    egy emberként mozdult a bástya,
    s a Dunán égett száz hajó…
    A tűzözönben a pogányság
    azt hitte, szólt az égi jel,
    s Nándorfehérvár ősi sáncát
    rémült futással hagyta el.

    Így küszködött egy fél világgal
    sok névtelen, ki dalban szárnyal
    s ki annyi szívben most is él,
    Hunyadi János, ősz vezérünk
    Nándorfehérvár bajnoka.
    Ha szép fényéhez visszatérünk,
    nappallá lesz az éjszaka.

    És zsong a széles, nagy világba’
    milljó harangnak muzsikája.
    Magyar dicsőség hangja ez!
    S amíg a szentelt ércek nyelvén
    déli harangszó zeng, üzen,
    imába fonja sok keresztény
    dicső győzelmed, Nemzetem!



    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / Régi magyar költészet gyűjteménye