Címke: hit

  • Váci Mihály: Még nem elég!

    Nem elég megborzongni,
    de lelkesedni kell!
    Nem elég fellobogni,
    de mindig égni kell!
    És nem elég csak égni:
    fagyot is bírjon el,
    ki acél akar lenni,
    suhogni élivel.

    Nem elég álmodozni.
    Egy nagy-nagy álom kell!
    Nem elég megérezni,
    de felismerni kell!
    Nem elég sejteni,
    hogy milyen kor jön el;
    jövőnket – tudni kell!

    Nem elég a célt látni;
    járható útja kell!
    Nem elég útra lelni,
    az úton menni kell!
    Egyedül is! Elsőnek,
    elől indulni el!
    Nem elég elindulni,
    de mást is hívni kell!
    S csak az hívjon magával,
    aki vezetni mer!

    Nem elég jóra vágyni:
    a jót akarni kell!
    És nem elég akarni:
    de tenni, tenni kell!
    A jószándék kevés!
    Több kell: – az értelem!
    Mit ér a hűvös ész?!
    Több kell: – az érzelem!

    Ám nemcsak holmi érzés,
    de seb és szenvedély,
    keresni, hogy miért élj,
    szeress, szenvedj, remélj!

    Nem elég – a Világért!
    Több kell: – a nemzetért!
    Nem elég – a Hazáért!
    Több kell most: – népedért!
    Nem elég – Igazságért!
    – Küzdj azok igazáért,
    kiké a szabadság rég,
    csak nem látják még,
    hogy nem elég!
    Még nem elég!

  • Gyurkovics Tibor: Kegyelem

    Mily szomorú a lélek alja,
    a lélek ege mily magas,
    azért lettünk, hogy égbe törjünk,
    vagy földre hullni ugyanaz?

    Madárképesség, lélek-ára,
    szárnyaszegett hit, hontalan,
    azért lett szárnya, hogy röpüljön,
    azért röpül, mert szárnya van?

  • Reményik Sándor: Üres templomban

    Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
    az üres templomba besurranok.
    Egy lélek, aki Istent látogat.
    A szentek komoly arca rámragyog.

    Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
    és mise sincs, se karinges papok,
    az oltáron két öröklámpa ég,
    az Istenemmel egyedül vagyok.

    A templom üres, a lelkem tele.
    Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
    itt állok, szemben állok Ő vele
    s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

    Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
    csak fürkészem a nagy Akaratot;
    úgyis addig állok, míg Ő akarja
    s ha nem akarja: összeroskadok.

    Olyan végtelen áhitat fog el,
    mintha erdőben néznék csillagot,
    ahol az örök, ős csend ünnepel,
    pedig – csupán egy templomban vagyok.

  • Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné

    Végy engem, végy a karodra:
    rajta pecsét legyek én!
    Tégy engem, tégy a szívedre:
    rajta pecsét legyek én!

    Mert szörnyű a nagy szerelem,
    mint méreggel teli korsó
    erős az igaz szerelem,
    mint a halál s a koporsó.

    Lángja, miképpen a tűzláng
    s az Úrnak lángja, olyan:
    nagy záporok el nem emésztik,
    nem oltja ki semmi folyam.

    Nélküle koldus a dús,
    háza, megannyi cseléde
    mind semmi a nagy szerelemhez,
    hiába kínálja cserébe.

    1933

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
    Nézzétek, itt vagyok.

    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.
    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.

    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.
    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

    Halljátok, a szívem hogy piheg?
    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,
    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

  • Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben

    Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
    Valami remete lakja réges-régen.
    Valami kis remete, kit senkise ismer.
    Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

    Mikor az erdőre éj homálya száll,
    s a benne tévelygő aggódva megáll,
    s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
    Megszólal a kicsi kápolna harangja.

    Embertársam! vészes, sötét úton járó,
    sötét úton járó, habozva megálló,
    hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
    a szívedben hangzó angyali harangra!

  • Reményik Sándor: Örök tűz

    Egy lángot adok, ápold, add tovább;
    Csillaggal álmodik az éjszaka,
    És lidércfénnyel álmodik a láp
    És öröktűzzel álmodik a szívem.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább,
    És gondozd híven.

    Egy lángot adok, – én is kaptam azt
    Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
    Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
    Én jártam Vesta ledőlt templomában,
    Az örök-égő lángot ott találtam,
    S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

    Földindulás volt, megindult a hegy,
    És eltemette a kis templomot,
    De a lángot nem bírta eltemetni,
    Én égve leltem ott;
    És hozzá imádkoztam s benne hittem
    S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
    Én égve hazavittem.

    Azóta szívem mélyén ég, ragyog
    A viharfújta, széllengette láng,
    És el nem oltják semmi viharok.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább;
    Csillaggal álmodik az éjszaka,
    És lidércfénnyel álmodik a láp,
    És öröktűzzel álmodik a szívem.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább
    És gondozd híven…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Pilinszky János

    Harmadnapon

    És fölzúgnak a hamuszín egek,
    hajnalfele a ravensbrücki fák.
    És megérzik a fényt a gyökerek
    És szél támad. És fölzeng a világ.

    Mert megölhették hitvány zsoldosok,
    és megszünhetett dobogni szive –
    Harmadnapra legyőzte a halált.
    Et resurrexit tertia die.

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

  • József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött…)

    (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

    Az Isten itt állt a hátam mögött
    s én megkerültem érte a világot
    ……………………………………….
    ……………………………………….

    Négykézláb másztam. Álló Istenem
    lenézett rám és nem emelt föl engem.
    Ez a szabadság adta értenem,
    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

    Ugy segitett, hogy nem segithetett.
    Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
    Ahány igazság, annyi szeretet.
    Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

    Gyönge a testem: óvja félelem!
    De én a párom mosolyogva várom,
    mert énvelem a hűség van jelen
    az üres űrben tántorgó világon.

    1937. szept.–okt.