Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan, ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudd, kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az, ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.
Forrás: Lélektől lélekig
A költészet is csak akkor
tudja betölteni égből-nyert küldetését,
ha minden ember,
napról napra, percről percre,
szívből az agyba,
jóságban és tisztaságban,
emberi összetartozásban és szerelemben,
áldozatvállalásaiban,
imáiban és cselekedeteiben,
mélységes összhangban az élő Valósággal,
újra meg újra megírja
az Isten szeretet-himnuszát.
Forrás: Lélektől lélekig
Templomkép-gyűjtő albumába
„Itt küldök egynehány képeslapot.
De rájöttem már, hogy mért nem kutat
A fürge fényképész itt templomot.
A felhőkarcoló hétköznapok
Égbefúrták ormótlan fejüket:
Eltűnnek ötven emelet tövén,
– Hiába tornyosak az ünnepek.
A vörös téboly vak falansztere
Lerontja másutt a templomokat –…
Itt – e titáni égberohanásban
Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.
Ide erdélyi hegyek kellenének,
Hegyek a felhőkarcolók mögé –
Hogy tündököljön az örök Arány,
És kitűnjön: a dicsőség kié.”
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.
Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.
Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
– Vágyom a fényre, – a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Vox Humana
Már leszaggattam. Halott az ág.
S még hogy szorítják a testvérek!
Minden kis íz küzd. Visszavág.
Még tartják: holtját az élet.
Előttük meg kell sarunk oldanunk.
Mint Mózes, hogy a lánghírt kapta.
Könyörögnünk: Majd így öleljenek
minket abban a pillanatban.
Forrás: Lélektől lélekig
Ez a nap is eljött,
kézen fogja társát.
Aranykoronával,
csókkal küldi el.
Új reménységet hoz,
karján újabb táskát,
s abban új játékot,
mindent, ami kell.
Mit kívánhatnék én?
Csak, amit ígértek!
Boldogságot, fényt
és jót, mi átölel.
Hitet a jövőben.
Gyűlöletnek végét.
S azt, hogy mindezt adja
Isten, ahogy kell.
Adjon bort és búzát!
Hatalmas hűséget.
Tűrést, amit eskü
nem törölhet el.
Édes szeretetet,
ami úgy sem nehéz,
hogy az, aki kapja,
rég nem hiszi el.
Adjon nekünk imát!
De, ami őszinte!
Adjon megbocsátást,
kitartást, ha kell.
És soha ne tűrje,
hogy olyan kezekbe
hulljon el a krajcár,
hol nem költik el.
Viselje a gondunk!
Tanítson meg élni!
Hogy mi ne ítéljünk
és ne vesszünk el!
Hogy akkor is adjunk,
amikor már kérni
aki régen mert még,
ma már az se’ mer.
Végül, drága Isten!
Kérlek, hagyj a tervben,
egy jó adag tudást,
mert a bűn lever.
Ha mi nem vigyázunk,
ez a csordaszellem
újra megfojt mindent.
Gyilkol, nem nevel.
Mindegy. A nap eljött,
kézen fogja társát.
Aranykoronával,
csókkal küldi el.
Új reménységet hoz
ez az év, s új táskát,
s abban új játékot.
Mindent, ami kell.
Forrás: Szeretem a verseket
Kívánok én hitet, kedvet,
szép szerelmet, hű türelmet,
utakhoz fényt, csodát, álmot,
békességes boldogságot,
magyar szót és égre kéket,
emberarcú emberséget,
verseket, célt, igazságot,
daltól derűs, jobb világot,
bokrok mellé társnak fákat,
napfényt, amely el nem fárad,
tekintetet szembe nézve,
éjt meg nappalt soha félve,
kézfogásos tiszta csöndet,
és mosolyból minél többet!
Forrás: Szeretem a verseket
Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.
Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt…
Itt ének száll feléd, s imádság
velük szárnyalni nem merek.
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.
Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott…
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.
Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget…
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
