Címke: hit

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kaffka Margit: Litánia

    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta,
    Mikor szívünkbe írta?

    Én puha, fehér párnám,
    Min nem nyughattam eddig.
    Lelkem szép muzsikája,
    Mit nem hallottam eddig.
    Bölcseséggel írott könyv,
    Mostanig nem tanultam.
    Én friss-jó egészségem;
    Mily soká beteg voltam!

    Én reggeli harangszóm,
    Szép napos délutánom,
    Szelíd, esteli lámpám,
    Sűrű csillagos éjem. –
    Ó, éjem, égem, kékem,
    Te kedves kedvességem!
    Csobogó, teli korsóm,
    Friss, hajnali harangszóm,
    Csendes, nyugalmas álmom,
    Napfényes délutánom!

    „Szerelem” – ezt már írtuk,
    Prózába, versbe sírtuk.
    Szerelem; – olcsó szó ez!
    Szerelem! – így ne hívjuk!
    Apám vagy és fiam vagy,
    A mátkám és a bátyám,
    – Kicsiny, fészkes madárkám,
    Ideál; szent komoly, nagy, –
    Pajtásom, kedvesem vagy!

    Hittel és emberséggel
    Első te, kit válallak,
    Kit szívvel, szóval vallak
    És álmomba se csallak.
    Kit bántani nem hagynék,
    Kiért tán ölni tudnék.
    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta?

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Rakovszky József: Déli harangszó

    Fél ezred év kihunyt tüzének
    hamvából kél az hősi ének.
    A vár fokán a szent kereszt.
    Felé tekint magyar s a dalmát,
    a szerb, a horvát és szlavon,
    kik győzték ozmán nagy hatalmát
    sok hosszú, véres századon.

    Mohos falak konok tusáknak
    tanúiként még most is állnak
    mély hallgatással, álmodón.
    Alant a Száva fodros teste
    Dunába olvad csöndesen,
    miként a lélek, mely szeretve
    Istenhez tér a végeken.

    Nem mossa ím már hősi vérár
    dicső falad, Nándorfehérvár!
    Páncélt sem ölt a sok vitéz.
    Nem vonja kardját annyi dalja,
    sem öregje, sem fiatalja
    a bástyafőn s a vár alatt!
    Rég elpihent az íj, a szablya.
    Leáldozott az ősi nap.

    Itt egykoron Mahomed ökle
    a tornyokat hiába törte.
    Zengett az ég, döngött a föld.
    Villámot szórt a nép a sáncon,
    és úr maradt a szolgaságon.
    Félhold hatalma egyre dőlt:
    ez átokverte régi járom.

    S ha volt is fürge janicsár,
    kit bántott, hogy még áll a vár,
    ki lófarkas zászlóval kúszva
    a bástya ormán megjelent…
    Tekintsünk hősi fényre vissza,
    a dicső Dugonics Tituszra,
    ő mélybe húzta a pogányt,
    és meghaltak lent egyaránt.

    Vagy az, ki átrohant a pusztán,
    ki volna más, mint hős Kapisztrán,
    az egykor jámbor szerzetes!
    Egyik kezében éles kardot,
    a másikban keresztet tartott,
    meg nem fáradva este, reggel,
    toborzott szlávot és magyart,
    s a vár alá tért nagy sereggel.

    Hunyadi János lángszavára
    egy emberként mozdult a bástya,
    s a Dunán égett száz hajó…
    A tűzözönben a pogányság
    azt hitte, szólt az égi jel,
    s Nándorfehérvár ősi sáncát
    rémült futással hagyta el.

    Így küszködött egy fél világgal
    sok névtelen, ki dalban szárnyal
    s ki annyi szívben most is él,
    Hunyadi János, ősz vezérünk
    Nándorfehérvár bajnoka.
    Ha szép fényéhez visszatérünk,
    nappallá lesz az éjszaka.

    És zsong a széles, nagy világba’
    milljó harangnak muzsikája.
    Magyar dicsőség hangja ez!
    S amíg a szentelt ércek nyelvén
    déli harangszó zeng, üzen,
    imába fonja sok keresztény
    dicső győzelmed, Nemzetem!



    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / Régi magyar költészet gyűjteménye

  • Vörösmarty Mihály – Ábránd

    Szerelmedért
    feldúlnám eszemet
    és annak minden gondolatját,
    s képzelmim édes tartományát;
    eltépném lelkemet
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    fa lennék bérc fején,
    felölteném zöld lombozatját,
    eltűrném villám s vész haragját,
    s meghalnék minden év telén
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    lennék bérc-nyomta kő,
    ott égnék földalatti lánggal,
    kihalhatatlan fájdalommal,
    és némán szenvedő,
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    eltépett lelkemet
    Istentől újra visszakérném,
    dicsőbb erénnyel ékesítném,
    s örömmel nyújtanám neked
    szerelmedért!

    1843. március előtt

    Forrás: Szívzuhogás

  • Balassi Bálint – Negyvenhetedik

    Item inventio poetica: az ő szerelmének örök és maradandó voltáról
    “Csak búbánat” nótájára

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak.

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentől mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    kiben Juliától, mint Lázár ujjától,
    könnyebbségemet várnám,
    ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila – Áldalak búval, vigalommal

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e, –
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyújtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

  • Rab Zsuzsa – Add meg

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    még egy kicsit világon kívül élni
    még egy kicsit sírni a szerelemtől
    járni szemetes utcán mint virágon
    gépzuhogást hallani muzsikának
    telefonvárás pórázán szűkölni
    ígézni az utcát a kerti ajtót
    eszelősen ráolvasót susogni
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
    kifaggatni reménykedőn a tükröt
    makacsul hajtogatni, hogy nem és nem
    s igen igen mondani rá a rímet

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    édességes életveszélyben élni
    sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
    tudva hogy félkezemmel visszalökném
    tépdesni bután margarétaszírmot
    lépéseket számolni hátha páros
    és mosogatás közben énekelni
    mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
    és aztán persze sírni néha este
    üresen hagyni félhelyet a párnán
    s mint olvasót átkot morzsolni áldást
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
    és reggel újrakezdeni a semmit

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    állni az ablakban mint dédanyáink
    ígézni a kerti ajtót az utcát
    ráolvasót susogni eszelősen
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon

    Közben ügyek emberek tárgyalások szerződések kérdőívek satöbbi
    elrendezni félkézzel az egészet
    aztán tovább világon kívül élni
    aztán tovább sírni a szerelemtől
    járni szemetes utcán mint virágon
    elmondani ezerszer hogy nem és nem
    mégis mégis felelni rá a rímet

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    s ha megadod ne büntess majd utána.

    Forrás: Szívzuhogás