Címke: hit

  • Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

    Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
    hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
    a végső kétségbeesés segít,
    a tűrhetetlen! Síri türelemmel
    agyam sírjából ébresztettelek fel:
    az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
    a halál az: én látlak, szemeid
    rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
    Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
    frissíti bennem minden gondolat;
    s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
    hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
    s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
    hátamon érzem szíved dobogását.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mégis

    Ha sóhajod, többé nem hallik át,
    ha könnyed, soha nem hull már ide,
    ha emléked, szavak kísértete,
    ha vágyad, nem te szítod parazsát,
    ha mindig, a veled-halt ifjúság,
    ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
    ha nincs, még benne van a volt íze,
    ha van, akkor is iker árvaság.
    Nem csupa innen és nem csupa túl,
    mihelyt megszövöm, szálaira hull
    s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
    mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
    mégis valóság, élet és jelen –
    mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Babits

    Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
    Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
    Mit láttam benned? Magam végzetét.
    Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
    Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
    Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
    Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
    S te? Egy torzonborz állat vágyait.
    Én? Istent, akit meg kell váltani.
    Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
    S később? Hogy ellenség én vagyok.
    S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
    Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
    S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
    S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
    Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
    S a legvégén, te? Így rendeltetett.
    S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Te

    Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
    csüggedten ölbe ejtett kézzel,
    de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

    Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
    mint aki ember mindahány, – de mennyivel
    kínlódóbb a megszenvedett erényben!

    Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
    s Terád nézhet e sok
    érzékei jászla elé kötözött némber itt,
    kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
    őstengeri éhséggel,
    és zabál bennük a partra lépő első állat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: És mi élünk!

    Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
    Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
    Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
    Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

    Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
    Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
    Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
    Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
    Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
    Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
    Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
    Élni kell még, élni kell még pár óráig!

    Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
    Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
    Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
    Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

    S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
    élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
    Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
    félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
    Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

    És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
    Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
    betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

    Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
    Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
    Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
    Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
    Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Wass Albert: Én és az Isten

    Nagy-nagy rémek űztek,
    már mindent bejártam:
    végső menedéknek
    Istennél megálltam.

    S lám az Isten nékem
    sziklaszilárd vért lett,
    gond meg nem találhat,
    baj hozzám nem érhet,

    mert az Isten nékem,
    míg másnak csak támasz,
    nekem menedékem,
    végső menedékem!

    Míg örömben jártam,
    nem leltem meg Istent.
    Rá csak most találtam,
    hogy elveszték mindent.

    Ilyenek vagyunk mi,
    gyarló földi férgek,
    úgy térünk csak Hozzád,
    bánatok ha érnek,
    szertekuszált álmok,
    széttépett remények.

  • Ady Endre: Tatjána írt…

    Tünedező alkonyvilágnál
    Olvasgatom a levelet…
    Tatjána sír, sirat egy titkot,
    Egy vágyat, amely elveszett.

    Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
    Könnye az én szivemre hull…
    …És mégis, mégis levelének
    Ujjongok mondhatatlanul…

    Kis levelét kibontom százszor…
    Tatjána sír, gúnytól remeg…
    Óh, kinyílott szűz leányálom,
    Mennyivel tartozom neked!…

    Tatjána sír… Van még Tatjána,
    Rajongó lelkű, hófehér,
    Aki szeret félőn, titokban,
    Ki szeret – a szerelemért…

    Tatjána sír. Siratja titkát,
    Egy álmot, amely elveszett,
    Egy titkot, melyet most vallott be
    S melyet már régen érezek!…

    Közel voltam a kárhozathoz,
    Mely felé asszonykéz dobott –
    Az ő aggódó lelke volt tán,
    Amely a szirten átfogott…

    Én nem tudom, rózsás az arca,
    Vagy halvány, sápadt, vértelen,
    Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
    Szivében dal van s szerelem…

    Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
    Ne sirasd azt a levelet:
    Megmentetted az én hitetlen,
    Veszendő, bűnös lelkemet!…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Adja az Isten

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten
    Sírásaink végét,
    Lelkünknek teljességes
    S vágyott békességét,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Bár furcsa a világ,
    Ne játsszak ölő, gyilkos,
    Cudar komédiát,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.



    Forrás: MEK