https://verskucko.com

Címke: hit

  • Buda Ferenc: Március

    Hideg van,
    csönd van.
    Március tizenöt van.

    Jácintok, tulipánok
    lobognak, akár a
    gyertyalángok.

    Bizakodván levelet bont
    a bodza.
    Ma
    ne gondolj semmi gonoszra,
    szennyre, halálra, vérre.
    Tárj ablakot,
    húzd a függönyöd félre,
    hisz
    március tizenöt van.

    Ötven és hatvan
    között ballagva bár,
    vagy te is szabad madár.
    Bátran repülj hát –
    befelé nincsen határ.

    S figyelj,
    fülelj: a gleccserek
    olvadék vize mint csurog,
    jégtömbök repedeznek,
    hasad a holt burok,
    morajlik, árad
    minden folyó.

    Ez itt a kezdet.
    Jácintok, tulipánok –
    lám, füstje sincs e lángnak.
    Jeges, nyomasztó ájulat
    vaspántja lepattan.
    Március tizenöt van,
    reménye tündököl
    szóban, ütemben, rímben,
    dalra gyújt minden szívben.

    Ellene fognak össze
    császárok, cárok,
    tiprató hadaik nyomán
    víz helyett sárral,
    vérrel telik az árok.
    Bokáig benne járok.

    Hiába mégsem volt,
    mégsincs hiába!
    Háromszínű kokárda.
    Százezer fekete dárda.
    Foszforeszkál a fagyban
    Petőfi koponyája.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Állok hát…

    Állok hát nyugodtan,
    íme, lássatok.
    Nincs parázs alattam,
    csak cipősarok.

    Szomorú, de bölcsre
    szűkül a szemem,
    s hogy dühét ne töltse
    rajtam senkisem,

    tanulom hitemet
    megfékezni jól,
    minden szál idegem
    egy gyújtózsinór,

    s mert nem menekülhet
    senki, aki van,
    mindegy, bár tetűnek
    képzeljem magam,

    más világom nincsen,
    égek védtelen.
    Meggyújtott az isten
    mindkét végemen.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Falak könyve (részlet)

    Huszonegy évem csöndben félretettem,
    semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
    Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
    s mert nincs miért, ne védelmezzetek.

    Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
    a tény szilárd s a kurta szó kerek:
    ürülékemmel egyszintre aláztak
    e szennyvízlelkű névleg-emberek.

    Létem körül szoros, szegelt a korlát,
    s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
    Jó izmaim rugóit átkarolták
    kérlelhetetlen külső kényszerek.

    Hálószemek közé szorult a pályám,
    s csak légy vagyok a pókok lakomáján.

    Ígértek enyhítést, ha mást írok,
    mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
    de markolnak megdermedt mártirok,
    úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.

    Foszló csepűből megsodort zsineg –
    göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
    s szolgálok hitem eszményeinek
    tetőtől-talpig szürke rab-darócban.

    Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
    S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
    vonszolódom a fölvérzett úton,
    kitartok végig, bárhová vezessen,
    ha bárányomat így kell megkeresnem,
    s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.

  • Buda Ferenc: Mondd, ugye soha

    Ki kellett volna mennem
    már régesrég Nyugatra?
    Talán ott, idegenben
    a vész nyugodni hagyna.

    Én már itthon maradtam
    és ma sem tennék másként,
    pedig csak bajt arattam,
    s nem babra megy a játék.

    De nem bánom a börtönt,
    ha érzem a szemed,
    s égő arcomra öntöd
    édes szerelmedet.

    Ha fejsze csap szívemhez
    s száz fal fejemre dűl,
    mondd, ugye soha, kedves,
    már nem hagysz egyedül?


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Mécsesszemű remény

    Fellegfúró fecskék
    fulladnak a porba.
    Vizes, vén bölcsesség
    lángunkat kioltja.

    Kibelezett béke,
    nyög, mint beteg állat,
    megtiport testére
    hideg havak szállnak.

    Földszín-szürke hadak
    jajtalpú csizmája
    tapossa a havat
    simára, simára.

    Sűrű, sima, kemény
    a fagy, szinte éget.
    Mécsesszemű remény
    őrzi a sötétet.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA