Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, –
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szűkölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelősen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedőn a tükröt
makacsul hajtogatni, hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszírmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel újrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelősen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások szerződések kérdőívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
s ha megadod ne büntess majd utána.
Forrás: Szívzuhogás
Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát –
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok –
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.
Bokáig benne járok.
Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!
Háromszínű kokárda.
Százezer fekete dárda.
Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.
Forrás: PIM
Állok hát nyugodtan,
íme, lássatok.
Nincs parázs alattam,
csak cipősarok.
Szomorú, de bölcsre
szűkül a szemem,
s hogy dühét ne töltse
rajtam senkisem,
tanulom hitemet
megfékezni jól,
minden szál idegem
egy gyújtózsinór,
s mert nem menekülhet
senki, aki van,
mindegy, bár tetűnek
képzeljem magam,
más világom nincsen,
égek védtelen.
Meggyújtott az isten
mindkét végemen.
Forrás: PIM
Huszonegy évem csöndben félretettem,
semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
s mert nincs miért, ne védelmezzetek.
Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
a tény szilárd s a kurta szó kerek:
ürülékemmel egyszintre aláztak
e szennyvízlelkű névleg-emberek.
Létem körül szoros, szegelt a korlát,
s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
Jó izmaim rugóit átkarolták
kérlelhetetlen külső kényszerek.
Hálószemek közé szorult a pályám,
s csak légy vagyok a pókok lakomáján.
Ígértek enyhítést, ha mást írok,
mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
de markolnak megdermedt mártirok,
úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.
Foszló csepűből megsodort zsineg –
göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
s szolgálok hitem eszményeinek
tetőtől-talpig szürke rab-darócban.
Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
vonszolódom a fölvérzett úton,
kitartok végig, bárhová vezessen,
ha bárányomat így kell megkeresnem,
s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.
Ki kellett volna mennem
már régesrég Nyugatra?
Talán ott, idegenben
a vész nyugodni hagyna.
Én már itthon maradtam
és ma sem tennék másként,
pedig csak bajt arattam,
s nem babra megy a játék.
De nem bánom a börtönt,
ha érzem a szemed,
s égő arcomra öntöd
édes szerelmedet.
Ha fejsze csap szívemhez
s száz fal fejemre dűl,
mondd, ugye soha, kedves,
már nem hagysz egyedül?
Forrás: PIM
Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.
Kibelezett béke,
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.
Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.
Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.
Forrás: PIM
Távoli kürthangon
kérdezi az Isten
hogy ha őbenne nem
akkor miben hittem
Szólnék ha szél lennék
szólnék ha szó lennék
hozzá futtam volna
már rég ha jó lennék
dehát nem vagyok jó
szó se vagyok szél se
mogyoró-jég módján
hullok a vetésre
egy felhő fiaként,
ezerként de egyként
nem ismernek pedig
átlátszom üvegként
géppuskagolyóként
verődöm a zöldre
fájdalmak fagyai
kötöznek a földbe
melegek takarnak
fények hívogatnak
lengő pára-hajjal
lendülök a Napnak
viharok hordoznak
cifra szelek dobnak
fehéren hullok le
rossz lábak tapodnak
fenék esznek de én
maradok egésznek
ezer darabban is
egy lobogó lészek!
Forrás: PIM
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhívod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
Forrás: MEK
