Címke: hit

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hajléktalan az éjfélimisén

    Ide csak melegedni jöttem,
    kinn hull a hó, s az éj hideg.
    Ruhám kopott, hát tőlem itt is
    elhúzódnak az emberek.

    Az imákból már rég kikoptam,
    a hangom is olyan rekedt…
    Itt ének száll feléd, s imádság
    velük szárnyalni nem merek.

    Régi imáim elfeledtem,
    pedig nagyanyám oktatott…
    de itt a tömjénfüstös éjben
    valami fájón felragyog.

    Igen, hazudtam, loptam, ittam.
    Volt asszonyom, de elhagyott…
    A gyermekem, ki tudja hol van?
    Talán még él, talán halott.

    Én nem kérek már semmi kincset.
    Adtál, s elszórtam eleget…
    csak hadd maradjak itt a fényben,
    s jusson nekem is szeretet.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ákos: Adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    hogy a világ botrány,
    de holnap mégis élni kell.

    Én nem vagyok idegen,
    fekszem a szíveden
    és hallom, hogy dobog.

    A fekhely mellett most is töltve áll
    a hűs borospohár,
    itt érzem, otthon vagyok.

    (Nem is tudod, milyen nagy dolog…)

    Én ordítok néhanap,
    tudom, hogy bántalak,
    csak szidlak a semmiért.

    Hiányzik néha egy kis fájdalom,
    máskor meg nem bírom
    azt, hogy folyton megkísért.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    A szájak szélén gyűlölet
    és harag remeg,
    a világ nagy beteg.

    De boldog vagy, hogy van kit féltened,
    egyetlen életed
    ennél komolyabban nem veszed.

    Próbáltam hős lenni és szent,
    nekem egyik sem ment,
    magamon veled nevetnék.

    Játékos vagy, mint egy nagy gyerek,
    a legdurvább fegyvered
    a békülésre képesség.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    és adj hitet!

    Forrás: dalszöveg

  • Fodor Ákos – Rondó

    mert aki Téged megtalált, életet talált.

    elvetted tőlem a halált
    és adsz helyette életet
    napról-napra; napról-napra
    köszönöm és bocsátom meg neked,
    hogy elvéve tőlem napról-napra
    a jól megérdemelt halált

    – adsz béke helyett örömet:
    veszendőt az örök helyett,
    elvéve tőlem a halált

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Tompa Mihály – Új évkor

    Isten házába gyűl
    A hívő nép új évnek ünnepén;
    Holott forró imát
    A buzgó néppel híven mondok én.

    És a fohász imígy
    Száll ég felé: ajándokozz nekünk
    Az új év kezdetén
    Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

    S míg érzeménye így
    Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
    Ki nem feledhetem
    Imámbul a lányt, imádottamat;

    S imé nyílt ajkamon
    Véletlenűl ez új fohászt lelem:
    Maradjon, oh leány,
    Kebledben a régi szív s érzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újesztendei ének

    Adjon Isten, ami nincsen
    Az új esztendőben!
    Így énekelt Arany János
    Rég elmúlt időben.

    Adjon Isten, ami nincsen
    Én sem kérek másat,
    Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
    Semmi magyarázat.

    Minden ember maga tudja,
    Mi néki hiányos,
    Azért kérte azt, mi nincsen
    A jó Arany János.

    Ami megvan, bolond kéri,
    Meg a telhetetlen,
    Kérjük hát csak, ami nincsen
    Egyezzünk meg ebben.

    Kevés a van, sok a nincsen
    Ma is, miként régen,
    De a sok közt, hogy egy nincsen
    Rettentő nagy szégyen.

    Nincs szeretet a szívekben:
    Ez a legfőbb nincsen,
    Szeretetet a szívünkbe:
    Ezt adjon az Isten!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újévi ének

    Esztendő borul esztendőre,
    Az új az ót eltemeti.
    Ki búsul ezen? Csak a dőre,
    A bölcs mindezt csak neveti.
    Bánatra öröm, erre bánat,
    Jövő-menő vendég nálad:
    Mindég így volt ez s így leszen,
    Bolond, ki ezért szót teszen.

    Virághervadás mért búsítson,
    Mikor tudod, lesz majd tavasz?
    Bánatba téged mért borítson,
    Ha a tél mindent behavaz?
    Legyen tanítód a természet:
    Végképp semmi el nem enyészhet:
    Haló porodból fű fakad
    Az Élet él, meg nem szakad.

    Nehezebb lesz-e a Jövendő,
    Mint volt a Múlt, ki tudja azt?
    Sohasem volt még oly esztendő,
    Mely ne hallott volna panaszt.
    Bízzál Istenben rendületlen,
    Boldogtalan csak a hitetlen,
    Jaj annak, kinek hite nincs,
    Ezt nem pótolja semmi kincs.

    Teher alatt nő meg a pálma,
    Régi bölcs mondás és igaz.
    Sorsod bármily gyászosra válna,
    Ne csüggedj, megjön a vigasz.
    Eszed s szíved, ha helyén lészen
    Kezed örökké csak jót tészen,
    Jót úgy, hogy ne tudja a bal…
    Tiéd a végső diadal.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Bárd Miklós – Szilveszter

    A hosszú éjet egyedül virrasztom,
    A meleg fészken szunnyad gyermek, asszony;
    Künn csikorog, szikrázik a holdfénybe
    Havas Szilveszter metsző, tiszta éje.
    Alvók közt ébren egyedül vagyok,
    S az égen ti, mosolygó csillagok
    Térségein a kéklő végtelennek…
    De én ez éjt nem csillagon merengek.

    Elűl a vágyban emésztő gyönyör,
    Mely tépett szárnnyal végtelenbe tör!
    Hiú remények, lehetetlen álmok, –
    A csend megihlet és magamba szállok.
    Magamba szállok… Édes Istenem,
    Milyen hívságos minden idelenn!
    Mint hajt az élet, száll a perez, az óra,
    És mily keveset fordítunk mi jóra!

    A jóra, mit az égi kegyelem
    Örök munkául hagyott idelenn,
    Hogy e göröngyön küzdelmes tusába
    Emelne annak égi származása.
    A jóra, a mely titkon áldozó,
    Szívből fakadva lesz áldást hozó,
    Mely részt követel a mások bajából
    És véle csak jó angyalodnak számol.

    Szomorú lesz, a ki magába száll;
    De lelke édes enyhűlést talál,
    Míg gyónva tisztul, s foltja egyre gyérebb,
    Ha törődelmed bűneidhez méred.
    Kevés erénnyel, hívságban dúsan
    Éltem ez évet, – Te tudod, Uram! –
    Jóságod óvott meg, hogy rossz ne érjen,
    A jót magamnak tudtam be kevélyen.

    Túlon becsültem magamat nagyon,
    Vágyakkal csüngtem egy szép csillagon,
    Hogy majd elérem – mit száz jobb nem ér el, –
    Az ember-elme gőgje égig ér fel.
    Oh balga szív! oh hívságos erény!
    Csak azt szerettem, a mi az enyém. –
    A szív önzésén sose győz az ember,
    Csak az „enyémért” villog itt a fegyver.

    Ha bú, öröm, csak az enyém legyen,
    Az én világom, az én mindenem
    De a ki áldoz neje, gyermekének
    Eleget tett-e már, Uram, tenéked?
    Oh, ez-e az az édes szeretet,
    Mit szent fiad a hegyen hirdetett,
    Hogy mindeneket egyesítve benne,
    Szent örökségül szállna mindenekre?

    Ez-e a jóság, mely enyhít, segít
    És kötözi a világ sebeit?
    Könnyeket szárít, melynek sírja tenger…
    Oly rideg, önző, hívságos az ember!
    Ha nem sújtana engem is a vád
    Szavamat, Uram, tán meghallanád.
    Lelkembe most a szeretet világol,
    Aggódva kérdem: mi lesz a világgal?

    A te szerelmed ég csak vég nélkül,
    A te jóságod tart meg egyedül!
    Ki bírna más a kitörő viharral?
    A szívek telvék bosszúval, haraggal.
    Mit szeretetünk el nem ringatott,
    Az ős gyűlölség, lappangva szított
    Vak indulattal, megjósolja vesztünk,
    Mert jóságunkkal le nem fegyvereztük.

    S míg itt a háborgó Vulkán felett
    Mi hivalkodva sértjük az eget,
    A nyomor kilép szennyes hajlokából
    És szíved előtt, óh Uram, bevádol!
    Mi lesz a sorsunk? mit hoz a jövő?
    Ne légy te jósa, bús töprenkedő!
    Hívságos ember, ne küzdj végzeteddel,
    Törvényt az Úr lát, akaratja rendel.

    És Ő szövi az ember-végzetet
    Abból, mit itt az ember végezett.
    Nem jobb-e Uram, megnyugodva ebbe,
    Letenni sorsunk a te szent kezedbe?
    Soká borongtam, ím az óra üt.
    Isten nevében, béke mindenütt.
    Oh jőjj Uram és kezdd velünk az évet,
    Hogy majd ne érne panaszok közt véget.

    Bő áldásoddal szállj le mi közénk,
    És oszdd ki a te szent szíved szerint.
    Szűkölködő ma mind csak téged áldjon,
    A hívságos, mint én, magába szálljon.
    Kinek szívében nincsen szeretet,
    Oh tedd szívére áldott kezedet!
    S kinek szemétől mélység mit se rejt el,
    Szelíden bánj a háborgó vizekkel.

    És keresd fel a néma szenvedőt,
    Keresd fel Uram legelőször őt;
    S mit esdve itt a jók imába szőnek,
    Szelíd szavakkal nyújtsd a szenvedőnek.
    Jöjj mi Urunk! a béke jő veled!
    Töltsön be minket a te szellemed.
    Oh adj minékünk egy kis jó világot! –
    Halottainknak békés, csendes álmot.

    Forrás: magyar-versek.hu