https://verskucko.com

Címke: hit

  • Sík Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólnak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irígyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vándor, téli Hold

    Este volt, idegenben, távol,
    tarka, rossz népek jártak és szerettek,
    s mi búcsúztunk, szólván így:
    ölelkezniök kell a jobb embereknek,
    hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

    Én őriztelek s őriztél-e engem,
    két jobb embernek őrizted-e sorsát?
    Nagyon kis boldogság
    permetezzett a mi fejünkre.

    Talán te voltál, aki megbántad
    találkozásunk és bátor vágyad,
    a cél-vevésünk s a botor hitünk.
    Tudsz-e még hinni?
    Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

    Nekem a tele-Holdak,
    az együtt-nézettek,
    szépek lesznek, mert szépek voltak,
    s a fogadásunk
    nekem ma sem egy utált, ócska folt:
    megbolondulnál, ha tudnád,
    miket juttat eszembe
    a vándor, téli tele-Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Így emlékszem

    Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
    Ha tudtam volna imádkozni akkor,
    Így imádkoztam volna:

    Uram, kimondhatatlan rettegéssel
    Nézem, hogy indul teremtett világod
    Szakadni szerteszéjjel –
    Hogy indul válni vérré és üszökké,
    Amelyből nincsen feltámadás többé.

    Szívszorongva számlálom mindenütt
    Közel és távol szeretteimet,
    Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
    S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
    De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
    Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

    Így várjam a véget tompán, tunyán –
    És szívet vesztve és vesztve fejet?
    Segíteni ne tudjak senkinek?
    Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
    Bátor, tudó pillantást vetni fel
    Az égre, amely füstben tűnik el
    S a földre, amely alattunk inog?

    Így találjanak, szégyenteljesen
    Kapkodva, az apokaliptikus
    Pillanatok?!

    Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
    Takard be irgalmadnak fátyolával
    A nőket s a gyermekeket –
    Kegyelmezz a bűnös világnak,
    Mindennek, ami itt hamis
    És nekem is –

    Ám ha mégsem lehet:
    Velem tedd meg ezt a csodát:
    Érjem fel, bárha ágaskodva is
    Lélekkel a roppant tragédiát!
    Legyen számomra legalább nyitott könyv
    A Jelenések Könyve –

    A szívembe, mint gyűjtőmedencébe
    Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
    Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
    Éles legyen, mint a beretva,
    Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
    A világ bíbor-sötét alkonyatja –
    Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles H. Spurgeon – Idézet

    „A halál semmi a halálfélelemhez képest.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Minden jól van

    Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
    Hát jól van, most kilépek.
    Vallom veled, hogy nem hiába élek.
    Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
    És áldás az átok.
    Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
    És néha vérrel és szennyel befessék
    A rejtett Cél felé futó világot.
    Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
    Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
    A végtelenbe lendülő hajóban.

    Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
    Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
    Hogy minden egész, – minden összefügg,
    És rab-voltomban van a szabadságom,
    Erőm az erőtelenségben,
    A betegségemben a gyógyulásom.
    A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
    A vétek is, amit itt elkövettem,
    Kristállyá érik messze valahol:
    Vallom, lélekben, testben megtörötten.
    Vallom, vallom veled mindezeket,
    Mert szépek és mert lehetetlenek, –
    S szeretném lehajtani fejemet
    Világfeletti gondolataid
    Kőszikláira, mint puha párnákra…

    Hallod, hallod? igent mormol reá
    S áment dörög a tenger orgonája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Tanács

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon
    S meg ne állj körülnézni,
    A kétely gyilkos sebet üt belénk
    S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
    Az agyad bármi kábult,
    A gyöngeséged, tétovázó vágyad
    Egy hanggal el ne áruld.

    Magadba higgy és menj az utadon,
    Mint kit nem döbbent titkok árnya,
    Gyáva, ki minden mondata után
    Megtorpan kérdőjellé válva.

    Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
    Mögötted lobogjanak a csodák,
    Mint akinek csak ökle, foga van,
    Úgy menj a pusztuló világon át!

    Az égbe ne tekints, de forró karral
    Öleld az anyaföldet,
    Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
    Nem mozdul az meg többet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sik Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólanak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig