Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.
Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt…
Itt ének száll feléd, s imádság
velük szárnyalni nem merek.
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.
Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott…
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.
Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget…
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Beszélj hozzám, mondd újra el,
hogy a világ botrány,
de holnap mégis élni kell.
Én nem vagyok idegen,
fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.
A fekhely mellett most is töltve áll
a hűs borospohár,
itt érzem, otthon vagyok.
(Nem is tudod, milyen nagy dolog…)
Én ordítok néhanap,
tudom, hogy bántalak,
csak szidlak a semmiért.
Hiányzik néha egy kis fájdalom,
máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.
Adj hitet és elhiszem neked,
hogy élni szebben is lehet,
sok okos megvet és nevet,
de te észre se vedd, csak adj hitet!
A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg,
a világ nagy beteg.
De boldog vagy, hogy van kit féltened,
egyetlen életed
ennél komolyabban nem veszed.
Próbáltam hős lenni és szent,
nekem egyik sem ment,
magamon veled nevetnék.
Játékos vagy, mint egy nagy gyerek,
a legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.
Adj hitet és elhiszem neked,
hogy élni szebben is lehet,
sok okos megvet és nevet,
de te észre se vedd, csak adj hitet!
Beszélj hozzám, mondd újra el,
és adj hitet!
Forrás: dalszöveg
mert aki Téged megtalált, életet talált.
elvetted tőlem a halált
és adsz helyette életet
napról-napra; napról-napra
köszönöm és bocsátom meg neked,
hogy elvéve tőlem napról-napra
a jól megérdemelt halált
– adsz béke helyett örömet:
veszendőt az örök helyett,
elvéve tőlem a halált
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
S míg érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
S imé nyílt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen
Én sem kérek másat,
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.
Minden ember maga tudja,
Mi néki hiányos,
Azért kérte azt, mi nincsen
A jó Arany János.
Ami megvan, bolond kéri,
Meg a telhetetlen,
Kérjük hát csak, ami nincsen
Egyezzünk meg ebben.
Kevés a van, sok a nincsen
Ma is, miként régen,
De a sok közt, hogy egy nincsen
Rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szívekben:
Ez a legfőbb nincsen,
Szeretetet a szívünkbe:
Ezt adjon az Isten!
Forrás: magyar-versek.hu
Esztendő borul esztendőre,
Az új az ót eltemeti.
Ki búsul ezen? Csak a dőre,
A bölcs mindezt csak neveti.
Bánatra öröm, erre bánat,
Jövő-menő vendég nálad:
Mindég így volt ez s így leszen,
Bolond, ki ezért szót teszen.
Virághervadás mért búsítson,
Mikor tudod, lesz majd tavasz?
Bánatba téged mért borítson,
Ha a tél mindent behavaz?
Legyen tanítód a természet:
Végképp semmi el nem enyészhet:
Haló porodból fű fakad
Az Élet él, meg nem szakad.
Nehezebb lesz-e a Jövendő,
Mint volt a Múlt, ki tudja azt?
Sohasem volt még oly esztendő,
Mely ne hallott volna panaszt.
Bízzál Istenben rendületlen,
Boldogtalan csak a hitetlen,
Jaj annak, kinek hite nincs,
Ezt nem pótolja semmi kincs.
Teher alatt nő meg a pálma,
Régi bölcs mondás és igaz.
Sorsod bármily gyászosra válna,
Ne csüggedj, megjön a vigasz.
Eszed s szíved, ha helyén lészen
Kezed örökké csak jót tészen,
Jót úgy, hogy ne tudja a bal…
Tiéd a végső diadal.
Forrás: magyar-versek.hu
