Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
halántékához támasztható létrát,
nézhetőből a képzet-bizonyost.
Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
s maradni épnek – mitől is lehet,
ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
védetthez a védtelen szegezett?
Még tartósított halmazállapotban
hűtött harag is megavasodik:
négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
meg-megreped: visszhangoz valakit.
Utcádat köveztem követlek,
vágyódásommal megkövezlek,
vágyódásomért megkövetlek.
Szemem kinyílt: csudavirág,
csudavilágú kertre lát.
Kezed vén kőfaragók álma,
vállad a hármas oltár szárnya,
én, kőfaragó unakája.
Alagútjaimban követlek,
sok pillanatra eltemetlek.
Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
s hozod a megváltást, a végsőt.
Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
nem ismételhetlek, csak százszor.
Vigyázol, mint vermét a gazda,
gabonáját, melybe takarta.
Egyenesen fekszel az ágyon:
halálom és föltámadásom.
Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
s nem tudhatod, milyen.
Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
bennem a türelem,
megtudni, dolgom hol lehet,
s hívnak-e bárhova,
ahol a falak melegek,
s az ember nem okvetlen ostoba.
Ki most előtted áll,
csontjáig lecsupaszított.
Szemében szálka – nem is egy –
tart egész gerendázatot!
Tudnivaló: gyakran felejt
valami fontosat.
Véd egy maroknyi végtelent,
s álmában önnön lelke lesz
a legokosabb.
Ne várjak semmire, csak éljek,
ahogy a bogár is él,
míg kioltják a nagy törvények:
egy Talp vagy egy Tenyér?
A szív hulláma meg-megéled,
mondatokat cserél,
elkap még hangokat, zenéket:
ne hordja szét a szél –
Ige akartam lenni valaha.
Mikor leszek kenyér?
Ma megint elindulok.
Nem tudom, hová,
de a lépés már bennem van.
A tegnap nehéz volt,
a ma sem ígér könnyűt,
de mégis:
a reggel megérkezett,
és ez valahogy elég ok arra,
hogy ne maradjak fekve.
A járda hideg,
de a napfény meleg.
És valahol a kettő között
ott van az élet,
amit nem szabad feladni.
Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Ez a túlerő deres brigádja,
ez gyűri le a nép iramát.
Két pokolország császárja-cárja
ontja világra Szibériát.
Majd elfakul a vérpanoráma,
felejt a férfi, elhagy a nő,
vetkezi lelkét a hollók havára,
vesztegeti a szörnyű idő.
Közel az alku dög-parolája,
rothad a vér, elhull a virág,
lesztek a lélek Szibériája,
s lelkem perzseli Szibériát.
Lovam eladtam – nincsen adósság,
arkangyal-szárnyam suhogva nő,
kifizettem az utolsó rózsát,
nincs veled alku, szörnyű idő.
Hóban a költő vértanú-lángja,
de új tilosba gyújtja magát –
ember az ember Szibériája,
s lelkünk perzseli Szibériát.
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Mind a paplan alá való,
mennyi szőre, mind eladó,
akár kese, akár fakó –
színeidben mindenható.
Szivárványos az ég alja,
nem jól van a fejed alja.
Be szent csőszöd, minden facér,
ki magában krajcárt se ér!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Hogy forog a szent spirálban:
a tömegsír himporában!
Hogy kifoszt a fene nászért,
megnyer hatért, árul százér.
Mesebeli Ától-Bától –
üsd el arany almafádtól!
S rádvicsorít, mint a halál –
veszett gyöngysor manipulál!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Egy korona, két korona,
belőled él minden rima,
rongyapostol, Richárd király –
korbácsot rá! ez a szabály!
Oszd ki neki a szent hegyen!
Ha kurva köll: sarki legyen!
Paradicsommadár-tarka –
szikrázzon a romlás rajta!
Írd az égi nagy freskóra,
ki rányergel koporsódra!
Nem jól van a fejed alja –
szivárványos az ég alja!
Porból porba míg sorolnak:
hátadon csak szárnyad hordjad!
Csürhével is úgy hajts haza,
mint a Semmi napszámosa!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
