Címke: hit

  • Harcos Katalin: Asszonyi fohász

    Ó Uram, te mindent megbocsátó!
    Tudom, vétkem égbekiáltó,
    mert élek bűnök közt, eltemetve,
    de nézz le gyarló gyermekedre!

    Csak a jóra és szépre vágyok,
    és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
    A szerelmemre nincsen mentség,
    de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
    hogy rám talált, akinek rabja lettem.
    Ne ítélj hát szigorún felettem!

    Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
    Csak a tőled kapott kívánás,
    a boldogságra vágyó női lélek,
    csak a szép, szerelmes remények.

    Csupán az, hogy lelkem feléledt,
    és testem szívemmel együtt övé lett…
    Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
    szent tűzben égő, tiszta hevületben.

    Soha nem nézek jobbra-balra,
    nem vágyom csalóka diadalra,
    sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
    csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.

    Csak adni, és nem kapni vágyok,
    de lásd, megbocsátásért kiáltok.
    Uram, Te adtál női lelket,
    ami szomjazza a szerelmet,
    s vele testet, örömre készet,
    amíg el nem veszi az enyészet.

    Akaratot is, hogy ellenálljak
    száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
    de képességet is, hogy szeressek,
    s miatta – látod – bűnbe essek…

    Uram, segíts, hogy amíg élek
    ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
    de őt, engedd boldoggá tennem!
    Aztán helyette is ítélj felettem.

  • Peterdi Pál: Miatyánk

    Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
    Mert mondják így is, mondják úgy is.
    Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
    és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
    Aztán más időben, mást tanítottak.
    De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
    Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
    mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.

    Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
    ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
    De ebben azért nincs igazuk,
    mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!

    Az első napon mondád: Legyen világosság!
    És lőn világosság.
    És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
    És lőn ember.
    És az a mi nagy szerencsénk,
    hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.

    Megalkottad az embert, egy nap alatt.
    Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
    És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
    Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
    csak az embert.
    De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?

    Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
    itt visszaélnek a Te neveddel,
    itt Istent játszik néhány szélhámos –
    a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
    Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
    Uram, én félek.

    Mi lesz velünk?
    Mi lesz velem és mi lesz Veled?
    Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
    Ha nincs beosztott, nincs főnök;
    ha nincs tanítvány, nincs mester;
    ha nincs ember, nincs Isten.
    Uram, én félek.

    Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
    Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
    hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
    és én harmadnapra fölépítem azt.”

    Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
    Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
    De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
    Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
    Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
    Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
    És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
    könnyből és napsugárból,
    hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
    Uram, én félek.

    Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
    A dolgok megmaradnak, de…
    nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.

    Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
    csak az édesanyám kezét.
    Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
    csak az unokáimat szeretném.
    És olyan sok ez, Uram?

    Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
    míg van, ki felett…
    Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
    Ámen.

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Magamról


    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.


    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)


    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!


    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Miatyánk

    (1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)

    Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.

    Véres a földünk, háború van,
    kezed sujtását sejtjük, Uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
    add, hogy mondhassuk könnyebben —:
    Legyen meg a te akaratod!
    Mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted, Uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    Nem leng-e az utolsó fürtön is,
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?

    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    mármost ami fánkon megmaradt,
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csúszik meg — értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni; mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!

    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget,
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Őszinteség

    Őszinteség… Óh hogyha a szív
    oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
    könnyű, mint vers, ami rímre megy,
    és egyszerű, mint az egyszeregy!…

    Fa vagyok, a lábam sárban áll,
    ezer álmom vétkes kört csinál
    s lelkemben úgy eltéved a fény,
    mint egy labirintus ösvenyén.

    Tán zöld bozót, gazos labirint,
    talán csupa kőfal kacskaring;
    mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
    mily szörnyeteg lakik és henyél?

    A szó ott tévedez, elmarad…
    Fond, Ariadném, szent fonalad,
    és ahová sem igen, se nem,
    tán elvezet majd a szerelem.

    Hogyan mutassa a föld magát,
    ha az ég nem küld feléje sugárt?
    Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
    de karjaimat már vonja a nap…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei


  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei