Bármily csapás érjen
túléled majd – hidd el
Újra kezdhetsz mindent
egy parányi hittel.
Forrás: Lélektől lélekig
Bármily csapás érjen
túléled majd – hidd el
Újra kezdhetsz mindent
egy parányi hittel.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.
A csend az ő szívén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.
Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.
Azóta hozzám szólnak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.
És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!
Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.
Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És – mindnyájunkért egymagán –
Ávéba kezd a csalogány.
Forrás: Lélektől lélekig
Bosszúsan, mint a bibliában
A morgó Isten-embere,
Húzódom e bokor tövébe,
És keserű daccal tele.
És fájdalommal, hisz a lelkem
Még most is érettük remeg:
Én jót akartam, én jót akartam,
Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem
Az orgonafa lombjai
Bizalmasan egymáshoz bújva
Kezdenek összezsongani.
Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
Olyan meghitten fogja át.
Lehet-e, hogy levél ne értse
A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről
Megtérőben a birkanyáj:
Összetorló gyapjas fejekből
Kondorodó tengerdagály.
A szél egyhangú bégetésnek
Foszlányait hozza felém.
Ha báránynak születtem volna,
Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban
Sikongatnak a gyerekek,
Kavicskáznak és hempergőznek,
Hányják a cigánykereket.
Kettőn közülük csipkegallér,
Mezítláboska két gyerek,
De egy almának négy gerezdje
Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket:
Hogy értik egymást mindezek!
Ó én is, én is, minden embert,
Csak engem ők nem értenek.
Az egyiknek csak a tanár úr,
A másiknak író vagyok,
Ez csak a férfit érzi bennem,
A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt,
A tarka köntöst látja meg?
Az emberösztön meg nem érzi
Azt ami ember, ami egy?
A buta bari bölcsebb nálunk,
És emberebb a kisgyerek.
Embernek lenni emberek közt
Mi nem tudunk csak, emberek?
Forrás: Lélektől lélekig
Este volt, idegenben, távol,
tarka, rossz népek jártak és szerettek,
s mi búcsúztunk, szólván így:
ölelkezniök kell a jobb embereknek,
hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
permetezzett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
találkozásunk és bátor vágyad,
a cél-vevésünk s a botor hitünk.
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.
Nekem a tele-Holdak,
az együtt-nézettek,
szépek lesznek, mert szépek voltak,
s a fogadásunk
nekem ma sem egy utált, ócska folt:
megbolondulnál, ha tudnád,
miket juttat eszembe
a vándor, téli tele-Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
Ha tudtam volna imádkozni akkor,
Így imádkoztam volna:
Uram, kimondhatatlan rettegéssel
Nézem, hogy indul teremtett világod
Szakadni szerteszéjjel –
Hogy indul válni vérré és üszökké,
Amelyből nincsen feltámadás többé.
Szívszorongva számlálom mindenütt
Közel és távol szeretteimet,
Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?
Így várjam a véget tompán, tunyán –
És szívet vesztve és vesztve fejet?
Segíteni ne tudjak senkinek?
Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
Bátor, tudó pillantást vetni fel
Az égre, amely füstben tűnik el
S a földre, amely alattunk inog?
Így találjanak, szégyenteljesen
Kapkodva, az apokaliptikus
Pillanatok?!
Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
Takard be irgalmadnak fátyolával
A nőket s a gyermekeket –
Kegyelmezz a bűnös világnak,
Mindennek, ami itt hamis
És nekem is –
Ám ha mégsem lehet:
Velem tedd meg ezt a csodát:
Érjem fel, bárha ágaskodva is
Lélekkel a roppant tragédiát!
Legyen számomra legalább nyitott könyv
A Jelenések Könyve –
A szívembe, mint gyűjtőmedencébe
Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
Éles legyen, mint a beretva,
Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
A világ bíbor-sötét alkonyatja –
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!
Forrás: Lélektől lélekig
Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok.
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
Hogy minden egész, – minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, –
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra…
Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.
Forrás: Lélektől lélekig
Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.
Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.
Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.
Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!
Az égbe ne tekints, de forró karral
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
Nem mozdul az meg többet.
Forrás: Lélektől lélekig
Már megmutattad nagy hatalmadat,
Az ember félve jár eged alatt.
Reszketve bújik meg hajlékiba,
Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
Egész határunk rívó puszta lett —
Uram, parancsold vissza a telet!
Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
Tán a tavaszról álmodott szegény,
Mikor a fagy orozva szállta meg
És forgácsokra tépte a hideg,
Soha se hajt az többet levelet —
Uram, parancsold vissza a telet!
Hát ez az istenadta kis madár,
Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
S most megfagyottan néz az égre fel
Világvesztett kis szemeivel,
Az ártatlan neked mit vétett?
Uram, parancsold vissza a telet!
Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
Dermedt kis ajka fájósan remeg,
Szeméből könnyet perget a hideg,
Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
Uram, parancsold vissza a telet!
Forrás: Szeretem a verseket
A legnagyobb művészet tudod, mi?
Derűs szívvel megöregedni…
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményvesztett.
Csendben viselni a keresztet!
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezedet betenni öledbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett vidáman,
Istentől rádszabott igában!
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan – ha azt erősen hisszük,
Hogy a teher, mit vinni kell,
Az égi honra készít el.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más!
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani.
Azért kell sok harcot vívni
Idősen is, míg csendesen
A szív az Úrban megpihen,
S kész vagy az Ő kezéből venni:
Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!
Forrás: Szeretem a verseket