Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor a megőrzött,
a meglevő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
És elkezdődött egyszer a dobogás
valami valótlanban valahol,
elkezdődött az élő és csuda-holt
világ s a világon kívüli zuhogás.
Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.
És elkezdődtem én is, mintha
a naprendszer dobogna atomjaimban,
szívhangom fény-dobaj, s a két szemem
mintha a nap és a hold csónakja lenne,
a halál és halhatatlanság evezne
valami kiolthatatlan tengeren.
Forrás: Lélektől lélekig
Prohászka püspök emlékezetére
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.
Forrás: Lélektől lélekig
Domború köd a házon
Ma egész nap henyéltem
Boldog daganat ködből
Napnyugovás: fehérben
Áldott mesém mi lenne:
kinti áhítat mása
Vánkos-kötésű könyvből
vadlúd kiáltozása
Kamra most minden élet
Tapogató szabadság
Végzetes szívburokban
titkos értelmű kamrák
Égi és földi jószág
fehér vakságból gyermek
Elérhető csodát vél
Szárnyat a szárnya mellett
Hisszük: közel az isten
s a fejsze, tuskónk mellett
Embert és vad vadacskát
szép tévedés melenget
Ami kívül csalódik
itt van, de fénybe-zárva
Szobám fűtött és cifra:
egy kannibálnak álma
Forrás: Lélektől lélekig
Holdtól világít a kemence fala.
Gazból a tücskök dicsérik fényit,
s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,
elrejtve az est táruló mélyit.
A présház mögött a végtelen guggol.
Vágyától fénylik a baglyok szeme,
s titka kilóg a zöldes éji zugból.
Már csak köd mintázza a konok valót.
Test nélkül lengnek dombok és a fák,
s mint kit az óra egy új elembe szült,
anyagán, mint üvegen nézek át.
A távol, mint hű kutya közelbe jött,
s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
tenyeremből eszik a palánk mögött.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból, ha megköveznek?
Tudnál-e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Forrás: Lélektől lélekig
Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.
Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.
Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér’.
Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindig-beomló kutat.
Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.
Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!
E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
– Szent szegénységben: gazdagságban –
A mindenségnek végzetét.
Forrás: Lélektől lélekig
A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.
A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.
Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.
Forrás: Lélektől lélekig
Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.
Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.
Ment előttem farkas,
jött utánam bárány
– kastélyt vehettem vón –
gyertyám fénye árán.
Kastélyt vehettem vón –
Forrás: Lélektől lélekig
Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.
A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.
Ha zendülünk és hátat fordítunk is
az angyaloknak, bús imádkozás csak
e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt
lejtésű, mint a múló hullám habja.
Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
a lábunkon lefut szivárgó szirma
a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;
védő kezünk is lassankint lecsusszan
s egy messzi menny sebünkön átviláglik, –
most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
mert láttatok már minket s ezt a percet!
Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei
