Az este jöttem Soroksárról,
Természetesen, hogy gyalog,
Most legelőször vagyok itt benn,
És piros almát árulok.
Édesanyámnak megigértem,
Hogy magamat itt jól viselem,
És kerülöm a katonákat,
Ha szóba állanak velem.
Amint a pesti vámhoz értem,
Ott a finánc már jött elébem:
„Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
Így szólt a pénzügyőri szemlész.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy finánc volt s nem katona.
Elmúlt a pénzügyőri szemle,
És hogy tovább lejtettem én,
Már újra egy katona féle
Nyájas mosollyal jött felém,
Fején sisak, az oldalán kard,
Nyakán ezüstből volt a szám,
„Ez katona” – mondok magamba,
Pedig hát rendőr volt csupán.
Míg a ruháját megcsodáltam,
Megcsípte nyájasan vállamat:
„A csókod édes, adj belőle!”
Így szólt a pesti rendnek őre.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy rendőr volt s nem katona.
Ahogy mindig beljebb kerültem,
Jött sorra még nem egy, de húsz
Ezüst sujtásos pomp funéber,
Villanyvasúti kalauz,
Bankszolga, portás és tűzoltó,
És vígszínházi jegyszedő,
Liftes legény egy nagy hotelbul,
És automobil-vezető.
Ez így ment folyton szakadatlan,
Ők csókot kértek, én meg adtam.
Majd az anyámnak elmesélem,
Hogy semmitől azért ne féljen.
Hallgattam a szavukra én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztal az a tény,
Hogy minden volt, de nem volt katona.
