https://verskucko.com

Címke: Humor

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: Casanova

    Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
    Szemét lehunyta egy vidám legény,
    Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
    Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
    De bármi volt is, bármily állapotban,
    Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
    A nagy Jacopo Casanova volt ő,
    S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Maga megírta sok nehéz kötetben
    Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
    Ez immorális és ledér iratba
    A jól nevelt lány bele nem tekint.
    Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
    Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
    De a börtönben, mennyben és pokolban
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Olasz, görög, német, hollandus, angol,
    Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
    Heléna, Róza, Toinon, Tereza
    Báját e mű lelkesen hirdeti.
    S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
    Szított szívében újabb vágyakat,
    Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Volt felesége, meghalt, elsiratta,
    Vett másikat s melléje szeretőt,
    Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
    Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
    Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
    És ujjongott, ha új kaland akadt,
    Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
    Az erkölcsös csehek közt valahol,
    Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
    S a bokorban fülemile dalol.
    Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
    A szív, e nyughatatlan húsdarab:
    Az Isten megbocsátja bűneit, mert
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

  • Heltai Jenő: Gyöngyvirág

    Egy szőke lányt ismertem egyszer,
    Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
    Megittasult a gyöngyvirágtól,
    S azt hordta mindig, mindenütt.

    Május havában volt, s ilyenkor
    Szerelmes az egész világ.
    S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Szerettem én is a virágot,
    Mindet szerettem egyaránt,
    A gyöngyvirágot is szerettem,
    De jobban azt a szőke lányt.

    Ő egy virágba volt szerelmes,
    Mely egy pohárka vízben állt…
    És viszonozta hő szerelmét
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Én nem tudom, miről beszéltek
    Csillagsugáros éjjelen,
    Míg én reménytelen magányban
    Bolyongtam úton-útfelen.

    Csak azt tudom, hogy így születnek
    A legnagyobb tragédiák,
    S hogy elsőrangú intrikus volt
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Ma is, ha még a szőke lányra
    S a gyöngyvirágra gondolok,
    Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
    Nagyon veszélyes egy dolog.

    Őrizze féltőn minden ember
    Szerelmesének ablakát,
    Hogy ne kerüljön soha abba
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ima

    Isten, ki élsz, isten, ki úr vagy,
    Itt lenn a földön s fönn a mennyben:
    Add, hogy a drága, az imádott,
    A szőke lány szeressen engem.

    Add, hogy enyém legyen szívének
    Minden szerelmes dobbanása,
    Add, hogy ne sírjon soha másért,
    És ne nevessen soha másra!

    Add, hogy örökké szomjas ajka
    Csak az enyémmel forrjon össze,
    Add, hogy a testét csókjaimmal
    Csak én, csak én – más ne fürössze!

    Add, hogy szemének tiszta kékje
    Vigasztalón csak rám ragyogjon,
    Add, hogy amellyel őt dicsérem,
    A dal szívemből ki ne fogyjon!

    Add, hogy a keblemen találja
    A napsugár s az éj sötétje,
    Add, hogy örökre hű maradjon,
    És senki tőlem el ne tépje!

    Add, hogyha elmegy messze tőlem,
    És jár akármi messze tájon,
    A lelke hozzám visszavágyjon,
    A lelke hozzám hazaszálljon!

    Add, hogy e verset elolvassa,
    S ha elolvasta, hát megértse.
    És add, hogy én is ott lehessek,
    Mikor azt mondja: „Csak azért se!”

  • Heltai Jenő: Megkésett dal

    Bár egykor mást ígért a múltam,
    Irtóztatóan elbutultam,
    Lepattant lantomról a húr.
    Vagyok ma majdnem doktor úr.

    Mindig vidám és nyájas arcú,
    Immár a termetem se karcsú,
    Kocsin járok ma, nem gyalog,
    S megnősülök vagy meghalok.

    Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
    Nagyrabecsüli tekintélyem,
    De minden mindegy énnekem,
    És károgás az énekem.

    Oh, bár eljönne még a múzsa,
    Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
    És megcsókolja homlokom!…
    De már nem tudja, hol lakom.

  • Heltai Jenő: Macskák

    Ha kitekint az éjszakába,
    Gondol-e arra, nagysád,
    Miért nyávognak oly veszettül
    A háztetőn a macskák?

    S míg ön merengve álmodozna
    Az illatos tavaszról –
    Kémény körül mért kergetőznek
    A kis cica s a kandúr?

    Oh, asszonyom, ha ön kíváncsi,
    Megmondom íme önnek:
    A vágy ad itt most szerenádot
    A jéghideg közönynek.

    Kegyednek nem tetszik a nóta?
    Pedig hát megbocsássa,
    Minden zenénél szebb a kandúr
    Lázas, vad nyávogása.

    A kis cicának, látja, tetszik,
    Lassan már hajt a szóra…
    Oh, nagyszerű szerelmi himnusz,
    Oh, macska-pásztoróra!

    Oh, asszonyom, hát tudja-é, hogy
    Minékünk mit jelent ez?
    Ez annak a nagy úrnak ujja,
    Ki mindent jól berendez.

    Oh, ne ütődjön meg tehát egy
    Könyörgő vallomáson,
    S hallgassa meg irgalmas szívvel
    Az én bús nyávogásom.

  • Heltai Jenő: Dalok

    3

    És fölnéztünk a csillagokba együtt,
    Hogy annyi sok van, szinte elfeledtük.
    S míg kis kezed kezemben nyugodott,
    Megolvastunk vagy három csillagot.
    Mikor a harmadik csillaghoz értünk,
    Véletlenül érintkezett a térdünk.
    Lábamra simult egy picinyke láb,
    S az este már nem olvastunk tovább.

    4

    Foga nyomán kiserkedt a
    Vér az ajkamon,
    Emlékszik a csókjainkra,
    Ugye, asszonyom?
    Együtt ültünk kis szobámnak
    Ócska pamlagán,
    Nyári ruha, könnyű szalma-
    Kalap volt magán.

    Lakkcipőcske volt a lábán,
    Kesztyű a kezén,
    Azt a cipőt, azt a kesztyűt
    Most is őrzöm én.
    Egyetlenegy ablakomon
    Besütött a hold,
    Még a kutyaugatás is
    Hangulatos volt.

    5

    Én Istenem, ugyan hová lett
    A régi, jókedvű gyerek?
    Ebben a mélabús fiúban
    Magamra alig ismerek.
    Elüldögélek órahosszat
    És közben ásítok nagyot,
    A jó barátok azt beszélik,
    Hogy szerfölött bolond vagyok.

    Barátaim, ilyen az élet,
    Aki tapasztalt, tudja már…
    A poétából kritikus lesz,
    A kis szamárból nagy szamár.

    9

    Majd ha egyszer évek múlva
    Nem leszünk már, te meg én,
    Irodalomtörténet lesz,
    Melyet szőttünk, a regény.

    Életrajzom kik megírják,
    Fölemlítik nevedet,
    Megírják, hogy te miattad
    Szívem mennyit szenvedett.

    Ami bánat, keserűség
    Dalaimban fölzokog,
    Mindazért a szemrehányást
    Elviselni te fogod.

    Érző-szívű felsőbb lányok,
    Ella, Bella vagy Helén,
    Búsan fogják mondogatni:
    „Lettem vón az ő helyén!”

    „Sokkal jobban bántam volna
    A költővel, annyi szent!”
    És mi csöndes nevetéssel
    Összenézünk odalent.

    10

    Asszonyom, oly szép a világ most,
    Oly kék a nyári égbolt,
    Függesszük föl a csókolózást…
    Elég volt!

    Pihenjen el lázas szerelmünk,
    E furcsa lelki cake-walk,
    Az örök érzelem-csatából
    Elég volt.

    Ön engem ún, ön engem úntat,
    Nincs már az, ami rég volt,
    Férjét is únom, ő is engem…
    Elég volt!

    Hogy őt megcsaltuk, ez morális,
    Ez érthető, ez szép volt,
    De hogy ön engem… no de kérem!
    Elég volt!