Mindennek adom tudtára,
Hogy az asszony gonosz pára.
Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
Melynek állandóságához sohase bízz.
Ezután okosabb leszek,
Már én senkit fel sem veszek.
Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
Rajtam kívül más szeretőre találjon.
Forrás: magyar-versek.hu
Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.
Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.
Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!
Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkül is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.
Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.
Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.
Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.
Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.
Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.
Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.
Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk, ugye, kincsem?
Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének,
S ott ülnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!
Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:
Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.
De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.
Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.
Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?
Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utolsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.
Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék holttestemhez
És ezt az írást fejemhez:
„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulacsával!”
Forrás: magyar-versek.hu
Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.
Forrás: magyar-versek.hu
Nagykabátom zálogházban,
svájcisapkám elveszett,
szeretőmet másnak adtam,
új szeretőt nem lelek.
Kószálok a verőfényben,
sugárral fölbetűzött
ropogó zöld szél a pénzem,
röpköd ujjaim között.
Forrás: PIM
Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.
A jour-okon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.
Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.
Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.
Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dicsért is sok, de a szívében
azt mondta mind:
„De nagy szamár volt!”
Forrás: MEK
Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!
Forrás: DIA
Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka, s kocsijai:
micsoda játék!… S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
arany betűket… Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!
Forrás: DIA
Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután
tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.
Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,
s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,
s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt
mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam
kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:
úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,
és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –
És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –
Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:
helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,
s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vígat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,
gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,
és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.
Forrás: DIA
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Forrás: DIA
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
Forrás: MEK
